Letörölhetetlen könnycsepp

Május első vasárnapja anyák napja. Mindenkinek más emlékek jönnek elő. A legtöbb embernek öröm, ha megölelheti szeretett édesanyját, a legkisebbeknél ez napi reflex, ami később talán megkopik, aztán egyszer csak újra erősödni kezd. Édesanyám szép kort élt meg, jóval 90 felett hagyott itt bennünket. Emlékszem arra, amikor kicsi voltam, szigorú volt velem, többnyire a kötelezettségeim előbbre valók voltak, mint a jogaim. Persze itt most nem vitát szeretnék generálni, inkább azt érzékeltetni, hogy az első megelőzte a másodikat. Talán ez így is volt jól akkoriban. Ám amikor eljön az idő, amikor már ő szorul segítségre, akkor valami megváltozik. Valamit adni akarunk, visszaadni, amit kaptunk tőle, ami nem foglalható szavakba. Megpróbáljuk behozni a behozhatatlant. A szép emlékek még szebbekké válnak, a szigorú szavak gondolatainkban már rég megszelídültek. Emlékszem arra is, amikor anyám már szinte minden nap segítségre szorult, nem is a napi ellátás, hanem egyszerűen „csak” a beszélgetés, a jó szó kellett neki. És én mentem, és mentem, mert azt gondolja az ember először az édesanyjáról, hogy ő örökké fog élni, hogy ő sosem fog meghalni. Ezt hajlamosak vagyunk elhinni magunkról is. Aztán amikor kórházba került először, már javában tombolt a Covid-járvány, ritkán lehetett látogatni. Már nem tudott felkelni, később már beszélni sem. Megpusziltam a homlokát. Már a szemei sem voltak teljesen jók, csak nézett rám. Egy könnycsepp volt a szemében. Akkor még nem tudtam, csak később jöttem rá, így búcsúzott. Szavak nélkül. Ezt a könnycseppet a szívembe zártam, ha erre emlékezek, ma is elérzékenyülök. 

Mindannyian jó szívvel gondolunk az édesanyákra, és amíg tehetjük, ne hagyjuk elrohanni a perceket, az időt, amit velük tölthetünk! Egy letörölhetetlen könnycsepp mindig velünk marad.