Dr. Baráth Miklós: Ha az ember nem tud használni, ártani, ne ártson...

Én úgy gondolom, hogy nincs annál szebb, emberibb, méltóságteljesebb, mint amikor egy férfi szemében könny csillog. Dr. Baráth Miklós könnyeiben a meghatottság,az öröm, a méltóság és a szomorúság egyszerre volt jelen. Oka is van rá.

- Hatvan éve vagyok orvos. Most végérvényesen abbahagyom a gyógyítást. Most vagyok utoljára a szakrendelésen, és a kolléganők meglepetésekkel vártak az utolsó napomon.

- Miért döntött úgy, hogy abbahagyja?

- Idefigyeljen, amikor az ember már nem tud használni, legalább ne ártson. Én eddig mindig segítettem, segíteni próbáltam az embereken, most nem szeretnék ártani senkinek sem. Már nem vagyok olyan energikus, friss, mint korábban, a tisztesség azt kívánja, hogy fejezzem be.

Nézem az ajándékait. Ahogy látom, a legkedvesebb neki egy fényképalbum, amelyben a kolléganőkkel megélt közös élmények lenyomatai kaptak helyett. Vidám felvételek ünnepekről és hétköznapokon, mind-mind azt igazolják, hogy jó volt az együtt töltött idő. Mellette virág és édesség, hiszen a doktor úr, most már tényleg nyugdíjba megy. 

Ahogy az életének elemeit felidézzük, megborzongva hallgatom kisgyermekkora történetét, ami egyrészt magyarázata annak, hogy miért is választotta a sebészi pályát.

- Négy és féléves voltam, az Ukrán határ mellett laktunk szüleimmel. Édesapám a fronton volt, édesanyám a hadi kórházban dolgozott. Mindketten orvosok voltak. Rám a nagyanyám vigyázott, akinek egy támadás során egy repesz elvitte a fél fejét. Csodával határos módon túlélte, de kisgyermekként megdöbbentő volt a háború rémségével találkozni, pedig ez csak a kezdet volt. Egyedül maradtam, s egy nagyon jó lelkű ruszin katona azt mondta, hogy na fiam, abba az irányba indulj el, ha életben akarsz maradni. S én négy és félévesen elindultam befele az országba egyedül, majd egy tízfős gyerekcsapathoz csapódtam. S így jártunk faluról falura…

- A falvakban ellátták magukat?

- A legtöbb helyen lopnunk kellett élelmet….

Elborzongva hallgatom, hirtelen teljesen valóságossá válik a Valahol Európában film borzalma.

Másfél év vándorlás után találkozott végre a szüleivel a mai Szabadegyházán, s ezt követően telepedtek le Perkátán, ahol a szülei háziorvosként dolgozták végig az életüket. Emléküket utca név, és emléktábla is őrzi.

- A háború borzalmaitól az ember nem tud megszabadulni. Azért lettem sebész, mert a sok vér és szenvedés láttán csak azt tudtam, hogy segítenem kell az embereken.

- De közben házi orvosi és üzemorvosi szakvizsgát is szerzett….

- Igen, dolgoztam mindegyik területen, nagyon szerettem minden olyan szakorvosi munkát, ahol emberekkel lehet dolgozni.

- Egy sebész nem csak a műtendő feladatot látja?

- Nem, koránt sem. Pedig ez számomra a legkedvesebb , de mégis ezen a szakterületen is az ember a fontos, hogy megértsük, hogy segítsünk neki….

- Akkor nem véletlenül kapta meg Előszállás díszpolgári címét….

- Nagyon köszönöm az előszállásiaknak, nagyon büszke vagyok rá, hiszen sokáig dolgoztam a településen, és most is az evangélikus egyház révén kapcsolatban vagyok velük…

Nagyapja evangélikus lelkész volt, így nem csupán felekezetük van, hanem az egész családjuknak erős a hite… A hithez való fordulás segítséget ad az embernek arra, hogy el tudja viselni az elviselhetetlent is.

- Nem rendült meg az istenbe vetett hite, amikor egy balesetben elvesztette idősebb fiát?

- Nem, egy pillanatra sem. Tudja, nem láthatjuk előre a jövőt, mint ahogy a balesetet sem tudhatjuk előre. Bármennyire is fáj, de el kell fogadnunk.

- Egész élete a gyógyítással telt el, mit tervez, mihez fog majd fogni….

- Keresek valami munkát…..

A nővérek sürgetnek, hogy fejezzük be a beszélgetést. A rendelőben még betegek várakoznak, akik segítséget, gyógyírt remélnek … Nem tudják, hogy dr. Baráth Miklósnak ez volt az utolsó munkanapja…

Ahogy elköszönök, egyszerre vagyok szomorú és elégedett. Valaminek a befejezésében mindig van némi szomorúság, ugyanakkor mindannyian arra vágyunk, hogy teljes életünk legyen, lehessen, azt tegyük, amihez értünk, amit szeretünk, s amivel szolgáltatunk. dr. Baráth Miklósnak ez megadatott.