A katarzis ezúttal elmarad - Komótos tempójú, tartalmas mozi "A régi város"

Az Oscar mindig is híres volt arról, hogy helyet biztosít a kisebb költségvetésű, realista emberi drámáknak. A régi város minden ilyen kritériumnak megfelel. Úgy hírlett, hogy végtelenül depresszív és lehangoló alkotás, de ezt csak részben támasztom alá.

Lee (Casey Affleck) gondnokként dolgozik. Bátyja halála után vissza kell térnie szülővárosába megszervezni a temetést, és 16 éves unokaöccséről is gondoskodnia kell, ugyanis őt jelölték ki gyámnak. Lee nem tartja magát alkalmasnak a feladatra, de igyekszik megtenni minden tőle telhetőt.

A régi városra elsősorban azért lehet rásütni, hogy depresszív, mert körbelengi a tragédia. Egyfelől Lee bátyjának halála miatt, másrészt idővel kiderül, mitől olyan életunt és introvertált személyiség a főhős. A cselekmény két szálon fut, a jelenben és a múltban, amikor még Lee a városban élt. Kenneth Lonergan rendező nem különíti el a két részt, mégis tudjuk, éppen melyik idősíkban járunk. Hiába telepszik rá a nézőre a főszereplő lehangoltsága, bőven van humor A régi városban. Nem feltétlenül a szó klasszikus értelmében, sőt kifejezetten drámai helyzetekben, váratlanul és spontán tud előkerülni egy-egy bizarr poén.

A régi város a lelki törésekről szól, arról, hogy egy traumát miként tud feldolgozni valaki. Michelle Williams és Casey Affleck

A film legerősebb pontja az életszerűség. Az első pár percet leszámítva egyszer sem éreztem, hogy most egy filmet néznék.

Az egész cselekmény annyira hétköznapinak, megszokottnak hat, hogy szinte bármelyikünk mindennapjaiba beleillene. Ezáltal átélhetőbb a dráma, és könnyebb a karakterekkel való azonosulás. Tetszett ez a fajta realizmus, Lonergan mesterien megfogta a történet emberi oldalát. Lehet, hogy nem mindig értünk egyet Lee döntéseivel, de az biztos, hogy nem tudunk legyinteni rá.

A régi város a lelki törésekről szól, arról, hogy egy traumát miként tud feldolgozni valaki. Olykor úgy tűnhet, hogy a sztori nem halad semerre, és egy kóválygó ember szenvedését látjuk, de erről szó nincs. Lee próbálkozik, de képtelen továbblépni, ez legjobban az exfeleségével (Michelle Williams) folytatott párbeszéden érződik. Ez a film egyik csúcspontja, de szinte az összes dialógus végtelenül természetesnek hat. Lonergan valós érzelmeket és karaktereket kreál, nem mesterkélt és színpadias drámát.

Nagyon kellett Lee ellensúlyozásaképpen az unokaöcs, Patrick (Lucas Hedges), akiről azt hihetnénk, hogy apja halála után védtelen és gyámoltalan, de nem is tévedhetnénk nagyobbat. Igen, ő is gyászol, de fiatal és életvidám, aki tudja, mit akar. Játszik az iskolai hokicsapatban, van egy bandája, számos barátja, két barátnője, az élet pedig megy tovább. A Lee-vel való szócsatái parádésak.

A régi város nem ajánlható mindenkinek. Kifejezetten hosszú, komótos tempót diktál, és kell hozzá egyfajta lelkiállapot. Érzelmileg mégis nagyon megfogja az embert, elgondolkodtat, és noha vannak könnyedebb periódusai, kár lenne tagadni, hogy a melankolikus hangulat bizony rátelepszik a nézőre. Ne számítsunk arra, hogy feldobódunk és nevetgélni fogunk utána, de a realizmusa, a sokrétűsége és az életszerűsége kivételes élménnyé teszi ezt a végtelenül emberi történetet.