Ha valakinek lelkierő kell...

Andrew (Miles Teller) valami nagyot szeretne alkotni. Nevet akar magának szerezni és bekerülni a történelembe. Jazzdobosnak tanul és a sors összehozza a nagynevű karmesterrel, Fletcherrel (J. K. Simmons), aki a kegyetlen stílusáról híres.

A sztori nincs túlbonyolítva, a Whiplash a célorientáltságról, az elszántságról és a kitartásról szól. Ennyire egyszerű. Miért működik mégis minden ennyire olajozottan? Ennek több oka van. Az első és legfontosabb, a zene. Nem igazán szeretem a jazzt, de ez esetben ez irreleváns! A kérdés jogos: már hogy lenne az? Úgy, hogy az embert akarva akaratlanul is elkapja a muzsika lendülete, az atmoszférája. A zene pedig egy olyan eszköz, ami hat az érzelmekre és befolyásolja azokat. Le tud nyugtatni, fel tud dühíteni, el tud lazítani. Chazzelle pedig mesterien játszik a dallamokkal és akár szeretjük a stílust akár nem, eléri, hogy tetsszen, amit hallunk!

A második fontos tényező, hogy ne csak a sokadik motivációs filmet lássuk a Whiplashben. Ezt a rendező úgy éri el, hogy apró dolgokkal, de változtat a kliséken. Itt is van ismerkedés, mélypont és természetesen a finálé, a nagy koncert, de Chazelle mindig ott és úgy nyúl bele a sztoriba, hogy az ne váljon sablonossá.

Végül, de nem utolsó sorban itt a két főhős. De még milyen két főhős! Emberemlékezet óta nem lehetett látni két ennyire karizmatikus főszereplőt! Andrew bár kissé arrogáns, mégis mindent megtesz a sikerért. Példaértékű a kitartása és a bizonyítási vágya, de mint tudjuk a célért rengeteg áldozatot kell hozni. Persze Fletcher sem piskóta, a zene az élete, és ha a tökéletesnél már egy leheletnyivel is gyengébb vagy, véged. Tipikusan olyan ember ő, akit a valóságban gyűlölnénk, de nem tudjuk nem tisztelni. Kettejük párharca annyira zseniális, hogy azt nem lehet összefoglalni, látni, átélni kell. A rengeteg megalázást, vért, verítéket, hogy aztán jöhessen a katarzis.

Miles Teller szuper, és ha ennyire okosan választ szerepeket, hatalmas jövő áll előtte. J. K. Simmons karrierje során mindig csak epizódszerepeket kapott. Most is, de ez akkora horderejű, hogy vasárnap éjjel repülni fog érte az Oscar. Ha nem, akkor megeszem a kalapom!

Apróbb hibái sajnos vannak a filmnek, de eszem ágában sincs rosszat mondani a Whiplashről, ugyanis kegyetlenül betalált. Egy látszólag nem túl érdekes témából egy elképesztően feszes cselekményű, jó humorú és erős drámát kaptunk, ami belefészkeli magát az agyunkba. Ha valaki elkeseredett, esetleg lelki erőre van szüksége, hagyja a közhelyes motivációs videókat és hegyi beszédeket. A Whiplash maga a motiváció!