Nagy Benedek: a gondolat fokozatosan érlelődik a szobrászatban is

A barátok, ismerősök kedvesen, szeretettel csak így emlegetik: "a Béni". És nem csak szűkebb hazájában, Móron. Nagy Benedek szobrászművész amellett, hogy számtalan kiváló alkotással örvendeztetett meg bennünket, igazi közösségteremtő ember is: nevéhez fűződik a móri szabadiskola létrehozása.

Gábor Gina

Nem érdeklik a születésnapok: ritkán készít számvetést, mert inkább előre szeret tekinteni. Pedig most  egy kis összegzésre kérem a móri Öreg Prés Fogadó Éttermében, hiszen nemrég ünnepelte 70. születésnapját. Volt persze meglepetésbuli, eljött a sok jó barát. De a szobrász számára az is nagy ünnep, ha egy új emlékművét avatják. Márpedig neki ebben is volt most része: néhány napja adták át Móron Wekerle Sándorról készült monumentális alkotását. Ez is jelzi, Nagy Benedek ugyan nyugdíjba vonult, de nem nyugalomba: igen aktív, tevékeny életet él - gondozza a kertjét, a lovait a kutyáit -,  és olyan  hatalmas szobrászi feladatokat  vállal, mint amekkorát ez a mű jelentett, hiszen a kondíciója kiváló.


 
  Nyárias délután  van, így aztán  a hangulatos kerthelyiségre szavazunk az Öreg Présben.  Nagy Benedek elárulja, a mértékletesség híve, nem szereti degeszre enni magát,  mert akkor úgy érzi, elnehezül. Tele hassal meg nem lehet dolgozni... Egyszerűt és finomat választunk: Béni borjúpaprikást,  kapros, juhtúrós galuskával, én házi kecskesajtot rétestésztában, zöld salátával. De a  kisasszonyok gondoskodnak róla, hogy addig se éhezzünk, míg elkészül a vacsora: almás-hagymás libazsírral kínálnak, amit friss bagettre kenhetünk - ennek nem nem tudunk ellenállni. A falatok majszolása közben Bénit a kezdetekről faggatom. Tudom, a Csallóközben, Illésházán született, azután   Rábapordányban nevelkedett. Kiderül,  már ott kedvet kapott a mintázáshoz: 
- Rábapordány  Dör község mellett van: ott egy időben fazekasok telepedtek le. De az én gyerekkoromban már csak egy fazekas-család család élt ott: Völcsey Lajos bácsi meg a fia.  Velük találkozva kezdtem el agyagból szobrokat mintázni, és azokat vittem át  Dörbe, kiégetni, így már általános iskolásként kerámiaszobrokat csináltam. Mintázgattam egyszer az öregapám portréját: meglátta ezt Horváth Jóska bácsi, az iskola igazgatója,  és azt mondta: na, ha ezt befejezted, csinálj rólam is szobrot! Kétméteres ember volt, karakteres fejjel  megmintáztam,  elvittem kiégetni:  hát olyan jól sikerült, hogy csodájára jártak, még ma is őrzik.  Jóska bácsi pedig honoráriumként 450 forintot adott  a munkáért. Az 50-es évek végén, amikor a pedagógusok havi fizetése 800 forint volt! Megnőtt a becsülete a művészi munkának a családban. Bár a szüleim is igen ügyeskezűek voltak:   az apám mindenhez értett. Ezermesternek is kellett lennie, hiszen amikor a  Felvidéről kitelepítették a családot,  négy gyerekkel - megfosztva az addigi otthontól - új helyen,  mindent előről kellett kezdeni. Az anyám pedig fantasztikusan varrt, csodálatos ruhákat készített.

Bénit persze nem csak az  első sikeres kerámiaszobrok  sarkallták, hanem osztályfőnöke  példája is: Cziráki Lajos festőművész, aki a középiskolában, a pápai tanítóképzőben tanította.  Nagyszerűen tudott bánni a rendetlen fiúkkal, de persze, jó szeme is volt, mert felfedezte, hogy Béniben van spiritusz. Ráadásul - meséli Nagy Benedek -,  Cziráki is készített terrakotta portrékat, épp olyanokat, mint amilyenekkel ő próbálkozott. Tanára szobrait megcsodálta a rajzszertárban, Lajos bácsi pedig idővel olyannyira megbízott benne, hogy rábízta a munkáit is: egy kis kordéval, szalmába csomagolva Nagy Benedek   hordta ki a mester alkotásait kiégetni a téglagyárba. Így volt ez akkor is, amikor a  pápai nagytemplom számára Cziráki a gyönyörű kerámia stációkat készítette. Tőle tanult művészetszemléletet is - mondja Béni -, amikor az absztrakt művészetről beszélgettek, Cziráki azt tanította: csak azt tudjuk igazán  megjeleníteni, amit  megélünk. Elkerülhetetlen tehát, hogy az ember a klasszikus képzőművészettel is megismerkedjen, elsajátítsa a technikákat,   mielőtt absztrakt formákban találná meg a kifejezésmódot.

Nagy Benedek mindenesetre Cziráki tanár úr hatására (is) jelentkezett a képzőművészeti főiskolára. Nem volt könnyű bejutni akkor sem, hiszen a művészeti gimnáziumban végzett diákokkal kellett felvenni a versenyt. Béni az édesapjáról készült terrakotta portréjával felvételizett: a neves mester, Pátzay Pál nem akarta elhinni, hogy  ezt ő mintázta. Elsőre nem sikerült a felvételi, hiszen  a pápai tanítóképzőben nem rajzoltak soha aktot... A második felvételire viszont erősen készült:  tanított Rábacsanakon, közben a kémiaszertárt használta műhelynek. Sorra megmintázta a kollégákat, sőt, egy kisfiú szobrot is készített az iskolának: most is megvan.
Közben megérkezik a vacsora, de  evés közben is folytatjuk a múltidézést.   
Nagy Benedek a   főiskolán Szabó Iván négytagú osztályába került: a mesterrel ők,  a növendékek nem nagyon értettek szót. Béni azt meséli, ő kezdett  magára találni, az idősebb növendékek is elismeréssel figyelték, amit  csináltak, és akkor valami máig megmagyarázhatatlan dolog történt: megszűnt az osztály, a fiúkat eltanácsolták.  Béni most  - annyi év  távlatából, jelentős köztéri alkotásokkal  a háta mögött  - legyint: lehet, hogy ezt nem is kellene hánytorgatni, nem  érthetik a mai fiatalok,    mi minden megtörténhetett azokban az időkben. Utólag hallotta, azt mondták róluk: mindannyian osztályidegenek, ezért menniük kellett. Götz Jánost egy betegség után később visszavették a főiskolára, Béni pedig Tárnokrétire ment tanítani, aztán az 1964-65-ös tanévben Mórra került.  A munkát, a mintázást a tanítás mellett is folytatta, a főiskolai barátok is megmaradtak. Velük együtt  Dús László képzőművész kezdeményezésére  hozták létre az egervári művésztelepet, ahol jó hangulatban dolgoztak, és az ott született művekből kiállításokat is rendeztek: a beszélgetések - meséli Béni -, felértek egy szabadegyetemmel.   Ezt a hangulatot igyekezett később megteremteni a móri szabadiskola létrehozásával. Az egyik egervári művésztelepen született az a kerámia  dombormű is,  amelyik máig a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában van. Nagy Benedek évekig  tanított,   aztán úgy érezte  a  művészi megbízások mellett  nem győzi az iskolai feladatokat. Azt mondja, amikor a Játék című művét  faragta süttői mészkőből Csornának, végképp eldöntötte, hogy ezután csak a szobrászatnak él...



Mellesleg könnyű dolgunk van, amikor felelevenítjük  művészetének legjellegzetesebb, legfontosabb állomásait:  néhány éve ugyanis megjelent egy színes fényképekkel teli katalógus, amit Nagy Benedek Mosberger Róberttel közösen készített. Azt mondja, nem benne merült fel az összegzés igénye:  annyit nyúzták már, hogy jó volna együtt látni a jelentősebb műveket, hogy ráállt. Utólag egyátalán nem bánja, sőt, most úgy érzi, jó volna talán ezt a gyűjteményt kiegészíteni, hiszen nem fért bele minden. Az óriási Wekerle szobor születéséről  a nagy munka fázisairól  mindenesetre készül egy újabb album...  De a tavaly megjelent katalógus is jól láttatja, hogy Nagy Benedek fával, kővel, bronzzal  egyaránt tud  és szeret is dolgozni. Akadnak munkák, amelyek kifejezetten a szívéhez nőttek: a szélfútta kabátban megjelenő, kalapját emelő, lelkesítő   Kossuth Lajos alakja  például  Ácson. Erről a bronzszoborról maga is érzi, igazán a mai kor szellemében sikerült plasztikailag megfogalmaznia. De az is izgalmas, hogy Szent Borbála alakjának megformálására háromszor is megbízást kapott, s minél többször, mélyebben foglalkozott vele,  annál letisztultabb formát öltött a gondolat.  Lapozgatjuk a kötetet, amelyben  persze hatalmas lószobra is látható. Kifejezve Béni  csodálatát ezek iránt a fantasztikus állatok iránt: maga is öt gyönyörű lóról gondoskodik, igen  közel került hozzájuk, természetes volt, hogy szobrászként is fontosnak érezte,  hogy megjelenítse  az állat könnyedségét, szépségét...  
S ha már a bronzszobrokról beszélünk,  megpendítem: úgy látom, fontos számára, hogy a technikai kivitelezést is kézben tartsa. A fia, Károly  mestere lett a viaszveszejtéses bronzöntésnek. Együtt dolgoznak egy-egy mű megvalósításán: 
- A faragott szobrok esetében akadnak alkotók, akik inkább csak a végső simításokat végzik el egy-egy munkájukon: én ettől ódzkodom, magam szeretem megfaragni, simogatni a művet. Bronzöntésnél nagyon fontos a technika, ha jó az öntés,  kész a szobor, de az igazi szobrász a cizellálást  sem hagyja másra - mondja erről, és  ha már Károlyról beszélünk, aki eredetileg restaurátor szakon végzett a képzőművészeti főiskolán  szó esik a család többi tagjáról is, hiszen Béninek négy gyereke van, és mindegyiküknek köze van a művészethez:  Virág papír és textilrestaurátor, Saci rendkívül muzikális, Edit pedig szobrászművész lett, akárcsak az édesapja.  Béni  elárulja: immár hétszeres nagypapa is. Szép nagy család: feltételezem, hogy ráadásul mindig kiegyensúlyozott hátteret nyújtott   a munkához, hiszen enélkül nem lehet   ennyit dolgozni: 
- Hát igen - mondja Béni -, a beszélgetés elején idéztem Cziráki Lajos bácsit. A mondása - csak azt tudjuk igazán, amit megélünk, és újra meg újra átélünk - végső soron mindenre igaz. A családot is a közösen átélt emlékek, élmények   tartják össze, az állatokhoz való viszonyunkat is az határozza meg, közel engedjük-e őket magunkhoz. S így van ez a szobrászatban is: a  gondolat is fokozatosan érlelődik,  újra és újra  elmélyülünk a témában, míg végül plasztikai formát ölt.

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a duol.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!