2011.09.04. 08:39
Nagy Benedek: a gondolat fokozatosan érlelődik a szobrászatban is
A barátok, ismerősök kedvesen, szeretettel csak így emlegetik: "a Béni". És nem csak szűkebb hazájában, Móron. Nagy Benedek szobrászművész amellett, hogy számtalan kiváló alkotással örvendeztetett meg bennünket, igazi közösségteremtő ember is: nevéhez fűződik a móri szabadiskola létrehozása.
Nem érdeklik a születésnapok: ritkán készít számvetést, mert inkább előre szeret tekinteni. Pedig most egy kis összegzésre kérem a móri Öreg Prés Fogadó Éttermében, hiszen nemrég ünnepelte 70. születésnapját. Volt persze meglepetésbuli, eljött a sok jó barát. De a szobrász számára az is nagy ünnep, ha egy új emlékművét avatják. Márpedig neki ebben is volt most része: néhány napja adták át Móron Wekerle Sándorról készült monumentális alkotását. Ez is jelzi, Nagy Benedek ugyan nyugdíjba vonult, de nem nyugalomba: igen aktív, tevékeny életet él - gondozza a kertjét, a lovait a kutyáit -, és olyan hatalmas szobrászi feladatokat vállal, mint amekkorát ez a mű jelentett, hiszen a kondíciója kiváló.
Nyárias délután van, így aztán a hangulatos kerthelyiségre szavazunk az Öreg Présben. Nagy Benedek elárulja, a mértékletesség híve, nem szereti degeszre enni magát, mert akkor úgy érzi, elnehezül. Tele hassal meg nem lehet dolgozni... Egyszerűt és finomat választunk: Béni borjúpaprikást, kapros, juhtúrós galuskával, én házi kecskesajtot rétestésztában, zöld salátával. De a kisasszonyok gondoskodnak róla, hogy addig se éhezzünk, míg elkészül a vacsora: almás-hagymás libazsírral kínálnak, amit friss bagettre kenhetünk - ennek nem nem tudunk ellenállni. A falatok majszolása közben Bénit a kezdetekről faggatom. Tudom, a Csallóközben, Illésházán született, azután Rábapordányban nevelkedett. Kiderül, már ott kedvet kapott a mintázáshoz:
- Rábapordány Dör község mellett van: ott egy időben fazekasok telepedtek le. De az én gyerekkoromban már csak egy fazekas-család család élt ott: Völcsey Lajos bácsi meg a fia. Velük találkozva kezdtem el agyagból szobrokat mintázni, és azokat vittem át Dörbe, kiégetni, így már általános iskolásként kerámiaszobrokat csináltam. Mintázgattam egyszer az öregapám portréját: meglátta ezt Horváth Jóska bácsi, az iskola igazgatója, és azt mondta: na, ha ezt befejezted, csinálj rólam is szobrot! Kétméteres ember volt, karakteres fejjel megmintáztam, elvittem kiégetni: hát olyan jól sikerült, hogy csodájára jártak, még ma is őrzik. Jóska bácsi pedig honoráriumként 450 forintot adott a munkáért. Az 50-es évek végén, amikor a pedagógusok havi fizetése 800 forint volt! Megnőtt a becsülete a művészi munkának a családban. Bár a szüleim is igen ügyeskezűek voltak: az apám mindenhez értett. Ezermesternek is kellett lennie, hiszen amikor a Felvidéről kitelepítették a családot, négy gyerekkel - megfosztva az addigi otthontól - új helyen, mindent előről kellett kezdeni. Az anyám pedig fantasztikusan varrt, csodálatos ruhákat készített.
Bénit persze nem csak az első sikeres kerámiaszobrok sarkallták, hanem osztályfőnöke példája is: Cziráki Lajos festőművész, aki a középiskolában, a pápai tanítóképzőben tanította. Nagyszerűen tudott bánni a rendetlen fiúkkal, de persze, jó szeme is volt, mert felfedezte, hogy Béniben van spiritusz. Ráadásul - meséli Nagy Benedek -, Cziráki is készített terrakotta portrékat, épp olyanokat, mint amilyenekkel ő próbálkozott. Tanára szobrait megcsodálta a rajzszertárban, Lajos bácsi pedig idővel olyannyira megbízott benne, hogy rábízta a munkáit is: egy kis kordéval, szalmába csomagolva Nagy Benedek hordta ki a mester alkotásait kiégetni a téglagyárba. Így volt ez akkor is, amikor a pápai nagytemplom számára Cziráki a gyönyörű kerámia stációkat készítette. Tőle tanult művészetszemléletet is - mondja Béni -, amikor az absztrakt művészetről beszélgettek, Cziráki azt tanította: csak azt tudjuk igazán megjeleníteni, amit megélünk. Elkerülhetetlen tehát, hogy az ember a klasszikus képzőművészettel is megismerkedjen, elsajátítsa a technikákat, mielőtt absztrakt formákban találná meg a kifejezésmódot.
Nagy Benedek mindenesetre Cziráki tanár úr hatására (is) jelentkezett a képzőművészeti főiskolára. Nem volt könnyű bejutni akkor sem, hiszen a művészeti gimnáziumban végzett diákokkal kellett felvenni a versenyt. Béni az édesapjáról készült terrakotta portréjával felvételizett: a neves mester, Pátzay Pál nem akarta elhinni, hogy ezt ő mintázta. Elsőre nem sikerült a felvételi, hiszen a pápai tanítóképzőben nem rajzoltak soha aktot... A második felvételire viszont erősen készült: tanított Rábacsanakon, közben a kémiaszertárt használta műhelynek. Sorra megmintázta a kollégákat, sőt, egy kisfiú szobrot is készített az iskolának: most is megvan.
Közben megérkezik a vacsora, de evés közben is folytatjuk a múltidézést.
Nagy Benedek a főiskolán Szabó Iván négytagú osztályába került: a mesterrel ők, a növendékek nem nagyon értettek szót. Béni azt meséli, ő kezdett magára találni, az idősebb növendékek is elismeréssel figyelték, amit csináltak, és akkor valami máig megmagyarázhatatlan dolog történt: megszűnt az osztály, a fiúkat eltanácsolták. Béni most - annyi év távlatából, jelentős köztéri alkotásokkal a háta mögött - legyint: lehet, hogy ezt nem is kellene hánytorgatni, nem érthetik a mai fiatalok, mi minden megtörténhetett azokban az időkben. Utólag hallotta, azt mondták róluk: mindannyian osztályidegenek, ezért menniük kellett. Götz Jánost egy betegség után később visszavették a főiskolára, Béni pedig Tárnokrétire ment tanítani, aztán az 1964-65-ös tanévben Mórra került. A munkát, a mintázást a tanítás mellett is folytatta, a főiskolai barátok is megmaradtak. Velük együtt Dús László képzőművész kezdeményezésére hozták létre az egervári művésztelepet, ahol jó hangulatban dolgoztak, és az ott született művekből kiállításokat is rendeztek: a beszélgetések - meséli Béni -, felértek egy szabadegyetemmel. Ezt a hangulatot igyekezett később megteremteni a móri szabadiskola létrehozásával. Az egyik egervári művésztelepen született az a kerámia dombormű is, amelyik máig a móri Radnóti Miklós Általános Iskolában van. Nagy Benedek évekig tanított, aztán úgy érezte a művészi megbízások mellett nem győzi az iskolai feladatokat. Azt mondja, amikor a Játék című művét faragta süttői mészkőből Csornának, végképp eldöntötte, hogy ezután csak a szobrászatnak él...
Mellesleg könnyű dolgunk van, amikor felelevenítjük művészetének legjellegzetesebb, legfontosabb állomásait: néhány éve ugyanis megjelent egy színes fényképekkel teli katalógus, amit Nagy Benedek Mosberger Róberttel közösen készített. Azt mondja, nem benne merült fel az összegzés igénye: annyit nyúzták már, hogy jó volna együtt látni a jelentősebb műveket, hogy ráállt. Utólag egyátalán nem bánja, sőt, most úgy érzi, jó volna talán ezt a gyűjteményt kiegészíteni, hiszen nem fért bele minden. Az óriási Wekerle szobor születéséről a nagy munka fázisairól mindenesetre készül egy újabb album... De a tavaly megjelent katalógus is jól láttatja, hogy Nagy Benedek fával, kővel, bronzzal egyaránt tud és szeret is dolgozni. Akadnak munkák, amelyek kifejezetten a szívéhez nőttek: a szélfútta kabátban megjelenő, kalapját emelő, lelkesítő Kossuth Lajos alakja például Ácson. Erről a bronzszoborról maga is érzi, igazán a mai kor szellemében sikerült plasztikailag megfogalmaznia. De az is izgalmas, hogy Szent Borbála alakjának megformálására háromszor is megbízást kapott, s minél többször, mélyebben foglalkozott vele, annál letisztultabb formát öltött a gondolat. Lapozgatjuk a kötetet, amelyben persze hatalmas lószobra is látható. Kifejezve Béni csodálatát ezek iránt a fantasztikus állatok iránt: maga is öt gyönyörű lóról gondoskodik, igen közel került hozzájuk, természetes volt, hogy szobrászként is fontosnak érezte, hogy megjelenítse az állat könnyedségét, szépségét...
S ha már a bronzszobrokról beszélünk, megpendítem: úgy látom, fontos számára, hogy a technikai kivitelezést is kézben tartsa. A fia, Károly mestere lett a viaszveszejtéses bronzöntésnek. Együtt dolgoznak egy-egy mű megvalósításán:
- A faragott szobrok esetében akadnak alkotók, akik inkább csak a végső simításokat végzik el egy-egy munkájukon: én ettől ódzkodom, magam szeretem megfaragni, simogatni a művet. Bronzöntésnél nagyon fontos a technika, ha jó az öntés, kész a szobor, de az igazi szobrász a cizellálást sem hagyja másra - mondja erről, és ha már Károlyról beszélünk, aki eredetileg restaurátor szakon végzett a képzőművészeti főiskolán szó esik a család többi tagjáról is, hiszen Béninek négy gyereke van, és mindegyiküknek köze van a művészethez: Virág papír és textilrestaurátor, Saci rendkívül muzikális, Edit pedig szobrászművész lett, akárcsak az édesapja. Béni elárulja: immár hétszeres nagypapa is. Szép nagy család: feltételezem, hogy ráadásul mindig kiegyensúlyozott hátteret nyújtott a munkához, hiszen enélkül nem lehet ennyit dolgozni:
- Hát igen - mondja Béni -, a beszélgetés elején idéztem Cziráki Lajos bácsit. A mondása - csak azt tudjuk igazán, amit megélünk, és újra meg újra átélünk - végső soron mindenre igaz. A családot is a közösen átélt emlékek, élmények tartják össze, az állatokhoz való viszonyunkat is az határozza meg, közel engedjük-e őket magunkhoz. S így van ez a szobrászatban is: a gondolat is fokozatosan érlelődik, újra és újra elmélyülünk a témában, míg végül plasztikai formát ölt.