„ Appa ” - kezdődik

Együtt csodálkozunk rá a nagyvilágra – hiszen saját gyerekkoromból már nem emlékszem a felfedezés örömére –, arra, miként lehet például hosszú percekre elmerülni a virágok szagolgatásában, vagy a Duna-parti kavicsok vízbe dobálásában. Ilyenkor a komoly felnőtt is újra gyerek lesz, és a régi lelkesedéssel rakosgatja maga is a kirakóst, vagy brümmög a kisebb és nagyobb autókat tologatva.

Azt pedig a cseperedésében is lemérhető, hogyan repül az idő, hiszen nemrég ittunk áldomást a születésére, a napokban pedig már a második születésnapjára. Az örökmozgó, nagyon okos és értelmes fiatalúr mindent megért és megcsinál, legalábbis akkor, ha neki kedves dologról van szó. Ellenkező esetben erősen bedugul a füle. A beszéddel, mint általában a fiúk, nem annyira siet, a családban már mindenkit nevén szólít, mint anya, mama, papa, sőt vau-vau, de az apát csak akkor mondogatta, ha nem voltam otthon. Ezt jelenlétemben erős zsarolás árán tette meg eleinte, amin jókat nevettünk. Ám most már napok óta nincs szükség erre sem, jön és hangosa mondja, apppa . Kell ennél több?