Telefon a kocsmába

Jót mosolyogtam rajtuk magamban, mert eszembe jutottak saját emlékeim, hogy mennyire irigykedtem dunaújvárosi és vidéki osztálytársaimra a dunaföldvári gimnáziumban, ugyanis velük ellentétben olyan kétszáz méterre lakva az iskolától nem tudtam azt mondani, hogy késett a buszom, vagy hóhelyzet akadályozott.

Azért mi helyiek, többségében a matematikára űrtudományként tekintők, próbáltunk nyomást gyakorolni a többiekre, különösen dolgozat előtt. Egy erősen havas napon sikerült is rádumálni a csapatot a lógásra, amit úgy oldottak meg, hogy beültek az egyik vendéglátóhelyre (ami a gimitől nagyjából látótávolságra, a főutcán van), hogy ott töltsék el a szükséges időt.

Ez meg is történt, majd úgy tíz óra körül csörgött a telefon, a vonal végén az igazgató volt, s kérte a pincérnőt tolmácsolja kérését a IV. A. felé: már járhatóak az utak az iskola felé...