Bodzával festett legenda

A török hódoltság idején Dunaföldvárra új aga érkezett, aki szigorú elődjével ellentétben látszólag kedveskedett az itt élőknek. Nem szedett be adót, csupán az addig összegyűjtött termény feldolgozását kívánta meg. Jóindulata azonban hamar lelepleződött.

Míg ugyanis a magyar férfiak és asszonyaik a várban dolgoztak, a törökök elrabolták a gyerekeket, és velük a hajadon lányokat is. Az aga, azért, hogy szabadon engedje őket, nem kért mást: a nők köténye változzon feketévé. Csoda-e, nem? A varázslat megtörtént. A kötény pedig azóta is fekete a földvári viseletben.

Persze az addig fehér ruhadarabot nem mágia sötétítette be, hanem az asszonyok furfangja. Hogy ez miképpen esett, azt elsőként Berze-Nagy Ilona, tanítónő, néprajzkutató, író örökítette meg Lábuk nyomát elmosta a víz című regényében. Így az addig csak élőbeszédben létező történelem, már biztosan nem veszhetett homályba. Nem is veszett.

A könyv egy hosszabb, emberöltőnyi időt ölel fel a török hódoltságból, és utolsó fejezetében tér ki a kétségbeesett nők ravasz ötletére, amely a bodza bogyó fekete levével örökre beleszínezte a történelmet a helyi viseletbe. Az éppen huszonöt éve megjelent kötet pedig Berze-Nagy Ilonát Dunaföldvár múltjába. Az írónő nevét, aki 100 esztendős koráig élt, és a regénye megjelenésekor a 98. évét is betöltötte, ugyanis a helyi könyvtár fel is vette 2004-ben.

Annak, hogy munkája, tényleg fontos alapköve volt a legenda a továbbélésének, ékes bizonyítéka: az ő regénye alapján lehelt belé életet két évtizeddel később, ugyanitt Dunaföldváron egy másik művészeti ágat képviselő csoport. A néptáncot és színházat ötvöző, 2012-ben bemutatott előadásra a most tizenkét éves dunaföldvári Ördögszekér Táncegyesület máig az egyik legkomolyabb munkájaként emlékszik. Csaknem másfél-két évig dolgoztak vele, az anyaggyűjtéstől a színpadra állításig, és úgy érzik mindent belesűrítettek, amit addigra a táncról és a színházról tapasztaltak, gondoltak.

A táncszínházi darabunk tulajdonképpen a könyv utolsó fejezetével állítható párhuzamba, ezért is lett Mátkatánc a címe. Kifejezetten a viselet születésének históriáját mutattuk be – kezdi Appelshofferné Rabóczki Anikó, aki férjével Appelshoffer Jánossal álmodta meg az előadást. Az együttes vezetők elmondása szerint ennek ellenére Berze-Nagy Ilona egész regényét felhasználták, hiszen rengeteg apró történetszálat dolgoztak bele a darabba a közbülső fejetekből is.

Például az anekdotát, amikor a város alatti titkos alagutakban megbújva, a legények felkiabáltak a kútból a szellemektől rettegő agának, hogy ne szedjen több adót, mert halál fia lesz. Az igazi fordulat azonban már ravaszság helyett szemtől szembe harcot kívánt. Az aga ugyanis nem teljesítette ígéretét: a fiatal lányokat a gályára vitette, ahonnan végül nem sikerült mindenkit megmenteni. Ezzel az édes-bús befejezéssel ért véget a táncegyüttes feldolgozása is: Amellett, hogy a földvári múlt egyik legérdekesebb szelete ez; a kor, a cselekmény lehetővé tette egy látványban, zenében, dramaturgiában hatásos előadás születését.

A vár, mint helyszín pedig hiteles közeget teremtett, közelebb hozta a történetet a nézők számára – mondja Anikó, aki bízik benne, hogy együttesük színpadra léphet még a darabbal, amely Berze-Nagy könyvéhez hasonlóan az emberi összetartásról, bátorságról, az erőn felülkerekedő józan észről mesél.