Elegük lett a hazugságokból - Az emigrációban való élet nem természetes dolog, de a kommunizmusban való sem

A meghirdetett program címének jelentését hamarosan megértették a földvári hallgatók. Hiszen Ámon Antal 1956-ban Budapesten a nyolcadik kerületben a Corvin köz közelében lévő Práter utcai általános iskola ötödikes tanulója volt, aki a Futó utcai lakásuk ablakából és erkélyéről szemlélődő tizenegy éves kisfiúként megélt élményeit idézte meg nagyon szemléletesen.

A kiskamasz felülnézetben látta az eseményeket, amelynek mozzanatai örökre bevésődtek az emlékezetébe. Hiába óvták a családtagok, a kisdiák nem tágított az ablaktól. A Sztálinvárosban dolgozó mérnök édesapa távollétében ő volt az egyetlen férfiember a húga, édesanyja, nagyanyja és dédanyja alkotta családi kötelékben. A fiú tekintete rögzített és megőrzött mindent. Filmszerűen peregtek előttünk az októberi-novemberi események. Láttató erővel idéződött fel az a Csepel teherautó, amely feltűnően lassan haladt az utcájukban. Lassan, óvatosan, mert a vérrel borított platón sebesülteken dolgoztak a vöröskeresztesek. Egy fiú arca, mint az öntvény, bevésődött az agyába. Két-három évvel később felismerte ezt az arcot egy mankókkal közlekedő egylábú fiatalemberben. Jóval később tudta meg, azért élte túl, mert azt hazudták, hogy lábát egy villamosbaleset vitte el.

Ámon Antal tizenegy éves kisfiúként megélt, hatvan évvel ezelőtti élményeit idézte meg nagyon szemléletesen Fotó: L. Mészáros Irma

Felidézett egy orosz konvojt, amelynek a páncélautóját úgy küldték a tűzharcba, hogy nem volt teteje. Nem védte az ellenséges terepen a katonákat. A mésszel leöntött áldozatokat is látta, mint ahogy a lakásukba betörő oroszokat is.

Erősen él benne a forradalom kitörésének havi fordulóján, november 23-án szervezett néma tüntetés mérhetetlen nagy csöndje is. A kis Ámon Antal kíváncsi volt, vajon betartják-e a kérést, hogy 12 és 13 óra között senki ne legyen az utcán. Először egyetlen lelket sem látott. Aztán oldalról egy szekér közeledett egy lóval - meséli. Kiszóltak, nem szabad az utcán lenni, tüntetünk. A kocsis kifogta a lovát, hogy az se legyen kint, s behúzta a kapualjba.

Az előadáson jelenlévők, bár többségük kisgyerekként őriz némi emléket 1956-ról, beleborzongtak abba a képbe is, amit a Práter utcai iskola épületéhez érkező gyermek látott és érzékelt.

1956 emléke egész életre meghatározta Ámon Antal politikai beállítottságát. Harmincéves emigráció tapasztalataival a háta mögött állítja, hogy az emigrációban való élet nem természetes dolog, de a kommunizmusban való élet sem. Másfél évtizedig azzal a tudattal létezett Ausztráliában, hogy politikai menedékjogot kérőként soha többé nem térhet haza. 56-os emlékeit ez még erősebbé tette, hiszen a megélt képek soha-nem-frissített emlékezetté váltak.

A rendszerváltás után 1991-től először újságíróként érkezett haza, hiszen Melbourne-ben mérnöki munkájával párhuzamosan az SBS (Special Broadcasting Service) hatvannyolc nyelven sugárzó közösségi, majd közszolgálati rádió magyar munkatársa volt. Magánélete nemcsak az emigrációval kapcsolódik 1956-hoz. Válása és hazaérkezése után megtalálta egykori szerelmét, azt a lányt, aki annak idején segítette külföldre jutását.

S hogy miért tört ki a forradalom annak idején? Ez külön előadás témája lehetne, mondja, de a forradalmi események után először külföldre jutó angol követségi munkatársat idézte: A magyaroknak elegük lett a hazugságokból.

Ilyen egyszerű. Mint a hallott emlékezés és a gyűlölködésmentes emberi hang. A hatás ettől még erősebb.

A kertbarátok az élményen kívül hazavihették az Őrző című kiadványt is. Az egyik írásnak a mottója Paul Ricoeur, francia filozófus gondolata: Az el nem beszélt élet, vagyis az élet, amelyet pusztán megélsz, de nem beszélsz el újra és újra magadnak és esetleg másoknak, az nem is igazán élet.

A forradalmat és szabadságharcot követő hatvanadik évben már igazán fontos lenne, hogy a családokban, valamint a különböző közösségekben megszólaljanak az akkor élők, hogy az életünk és kollektív emlékezetünk is teljessé váljon.