Balogh Éva: iskolapadból a katedrára

Ahogy ült is ott - hat éven keresztül. Hiszen ő is a Magyar László Gimnázium diákja volt. Osztályfőnöke, Rabóczki Ildikó, szintén itt végzett. Sőt, az ő osztályfőnöke, Szabados Sámuel is. S most mindannyian kollégák.

Ez nem szokatlan a földvári gimnáziumban. A jelenleg huszonhét fős tantestületből tizenöten egykori diákok. Pár évvel ezelőtt vonult nyugdíjba a most aranydiplomás Dull Béláné, aki dunaföldvári gimnazistaként került a szegedi egyetemre, majd végzés után tanárként is itt dolgozott egész pályáján. De ugyanez elmondható az iskola korábbi gondnokáról, majd gazdasági vezetőjéről, Plecskó Gyulánéról, aki az érettségi után az ódon falak között maradt egészen nyugdíjazásáig. De itteni diák volt a gimnázium jelenlegi igazgatója, Balogh Emese is.

Mitől van ez? Van valami különös vonzása ennek a tizennyolcadik századi épületnek? Erről is kérdezzük az iskola legutóbb visszatért diákját, Balogh Éva tanárnőt, aki 2011-ben végzett magyar- angol szakon a Pécsi Tudományegyetemen. Három évig tanított Solton az Euroszféra Magángimnáziumban. 2013 szeptemberében került vissza az alma materbe.

- Mit jelentett számodra ez az iskola - diákként, s mit most tanárként?

- Szokták mondani, hogy az iskola a második otthonunk. Erre a családias légkörű gimnáziumra ez valóban igaz. Itt mindig segítséget, jóindulatot kaptunk. Az egyetemekről, főiskolákról sokan visszavágytak, s mindig jó volt visszajönni. Szüleim is itt végeztek, nővérem, nagybátyáim és unokatestvéreim is. Ha a folyosókon járok, gondolatban rájuk köszönök a tablón. Sőt, férjemmel osztálytársak voltunk. Amikor először jöttem tanárként, kis félelemmel teli izgalom volt bennem, de boldogító érzés.

Balogh Éva a gimnázium folyosóján saját tablóképével találkozik

- Miként fogadtak régi tanáraid?

- Az első perctől kezdve kollégaként kezeltek. Segítenek, tanácsot adnak, de megkérdezik a véleményemet is. A tanáriba annak idején csak akkor kopogtam be, amikor kulcsért kellett jönnöm. Most is megvan még bennem ez a különös érzés, ahogy kopogtatás nélkül belépek.

- Mi a titka, a specialitása az ilyen kisgimnáziumnak?

- Talán éppen az, ami elsőre hátránynak tűnhet: kevés osztály van. A diákokat név szerint ismerjük - azokat is, akiket közvetlenül nem tanítunk. Nyomon követjük az életüket. Törődünk egymással. Nemcsak számok, nevek, hanem emberek, akik négy vagy hat évet eltöltve itt alakulnak felnőtté. S hogy milyenné, az rajtunk is múlik.

- Milyen példákat követsz? Milyen hitvallással indultál?

- Jó példákat láttam itt a gimnáziumban, meg édesanyámtól is, aki gyógypedagógus. Az egyetemen bölcsész és tanár szakirányra jártam, s csak az utolsó évben, a tanítási gyakorlat során döntöttem el, hogy tényleg pedagógus leszek. Korábban kételkedtem magamban, hogy képes vagyok ilyen áldozatos munkára. Láttam anyukámon, hogy otthon sincs vége Tőle tudom, hogy azért nehéz a pedagógus pálya, mert mindig küzdeni kell a gyerekekkel - értük. Itt a gimnáziumban talán megértik már, hogy közös a célunk, s nem olyan nagy az ellenkezés. Apukámtól pedig azt tanultam, hogy nem kell áttaposni másokon, hogy elérj valamit az életben. Pedagógusként is ez a hitvallásom: embernek maradni mindig. S erre próbálom nevelni a gyerekeket is.

- Az egyetem jó képzést adott?

- Igen is, meg nem is. Ez olyan, mint az autóvezetés. Amikor levizsgázunk, igaziból nem tudunk vezetni. Sok tapasztalat kell még ahhoz. Solt jó próbaidő volt: mindjárt osztályfőnök lettem, érettségiztettem. Jelenleg mindkét tantárgyamat tanítom. A magyar irodalom több lehetőséget ad arra, hogy neveljük is a gyerekeket. Én is sokat tanulok közben tőlük. Megható esetek is vannak. Időnként olyan gondolatokat osztanak meg a gyerekek egy-egy irodalmi mű kapcsán, hogy libabőrös leszek. Szerencsére angolból is jó tankönyvből, autentikus szövegekkel dolgozunk, amelyek nemcsak a nyelvet tanítják, hanem jó emberré is formálnak minket.

- Egykori gimnáziumi tanáraidtól átveszel valamit? Módszerben, technikában, hozzáállásban?

- Tanáraimtól jó példát tanultam a pedagógus hivatásra. Pontosan nem tudom megítélni, kitől mit lestem el, mit örököltem, de például van olyan közösségépítő játék, amivel osztályfőnöki óránkon Ildi néni ismertetett meg, s én a mai napig őrzöm s továbbviszem.

- Mi okoz nehézséget, bosszúságot a mindennapi munkában?

- A sok adminisztráció. Mintha állandóan azt kellene bizonyítanunk, hogy hasznosak vagyunk. Ez rossz érzés. Értelmetlennek és lelkileg megterhelőnek tartom a különböző kérdőívek kitöltését. Nem ettől leszünk jobbá. Fontos az értékelés, a visszajelzés, de nem ilyen módon. Amikor az iskola igazgatója, Balogh Emese szakos kollégaként bejött az óráimra, s utána megbeszéltük, mi jó, min változtassak, sokkal eredményesebb volt. Most a névtelen kérdőívek megalázóak mind az értékelt, mind az értékelő számára. A személyes kommunikációt hasznosabbnak, emberibbnek tartom. S talán az a legnagyobb érték, hogy diákjaink milyen véleménnyel és tudással mennek el, és milyen emberek lesznek. Hogy visszajönnek-e az iskolába, vagy tíz év múlva megállítanak-e, elbeszélgetnek-e felidézve az emlékeket.

- Hogy tetszik az osztályfőnök-szerep?

- Jó valakikhez tartozni. Osztály nélkül úgy éreztem, elveszett vagyok. Bár sokkal könnyebb volt az a két év, amíg nem volt osztályom. De mégis. Nagyon élvezem! A hetedikesek - bár kicsit nyüzsgők - csillogó szeműek, érdeklődőek, nyitottak. Van véleményük. Szeretném, ha ez meg is maradna bennük. Sokszor hallja azt az ember, hogy a mai gyerekek rosszak. Ez nem teljesen igaz. Bár ebben a felgyorsult világban nehéz lekötni, vagy motiválni őket, és gyakran feszegetik a határokat, de sok múlik azon is, mi hogy állunk hozzájuk. Nagyon fontos, ahogy itt a gimnáziumban is tapasztaltam annak idején, a lelkek ápolása.