Simon István nyugdíjasként a közösség része szeretne maradni, s tenni, amit tud, amit lehet

– Miért és hogyan lett lelkész?

Kicsi voltam, amikor nagymamám kézen fogott, s elvitt a templomba. Édesapám fényképészmesterként, édesanyám könyvelőként dolgozott, főként ómama nevelt minket. Ő mélyen vallásos volt. A vele együtt töltött idő hatását ma is érzem. Aztán eltávolodtam a templomtól, de később visszatértem. Érettségi után sofőr voltam, katonáskodtam, majd színházi díszítőként dolgoztam. Még bohém fiatalember voltam, amikor a Madách Kamarában bemutattuk Az Isten nem szerencsejátékos című darabot, melyben a nagyszerű és mélyen hívő Mensáros László játszotta a szerzetes pap szerepét.

Ez nagy hatással volt rám. Közben találkoztam, beszélgettem református teológusokkal. Volt bennem valami belső elhívás. S végül huszonöt éves koromban egy ismerős elvitt egyházunk egyik legjobb lelkipásztorához, Farkas Józsefhez, aki rendkívül nyitott ember, nyitott igehirdető volt. Nemcsak Isten, az ember is érdekelte. Ismeretlenül is bízott bennem, s ajánlást adott a református teológiára. 1977-ben kezdtem. Nagyon hálás vagyok szüleimnek. Vállalták, hogy újra tanuljak. 1982-ben végeztem.

Simon István lelkészi munkája mellett a városért is sokat tett
Fotó: Fabó Ferenc

– Mi lelkészi hitvallása?

Akkor szolgálom igazán Istent, ha az embert szolgálom. Karl Barth nyomán én is vallom: az Isten dicsősége – az ember üdvössége. Miközben Jézus Krisztus az Istent dicsérte, az embereket szolgálta. Engem igazából az Isten irgalmas szeretete ragadott meg. Az Evangélium Jézusa soha nem ítélkezett, hanem mindenkit bátorított, mindenkin segített. Hol egy darab kenyérrel, hol jó szóval, egy-egy Igével „kelj föl és járj”, „menj, és többé ne vétkezzél”. Ha kellett, megbocsájtott, ha kellett, gyógyított, de valamit mindig adott. Őt követvén én is ezt az utat járom: ahol tudok, segítek – jó szóval, bátorítással vagy valami mással.

Mivel a jó pap is holtig tanul, feleségem támogatásával 2000-ben újra tanulni kezdtem, mentálhigiénés, lelki gondozó és hitoktató szakot végeztem. Sok mindent tanultam az emberről.

Bár azt mondják, a kutyát és a papot a szájáért tartják. A prédikációk is fontosak, s talán nem szállt el nyomtalanul minden szó, Ige. Néha megszólít valaki, hogy emlékszik valamelyik igehirdetésem néhány szavára, mondatára. De meghallgatni másokat – ajándék. Megszólítanak az utcán, a városban, de a kórházban is, ahol betegeket látogatok. Ez azt jelenti, megbíznak bennem. Az emberek szeretnék elmondani, ami őket bántja. A lelki gondozás odahallgatást jelent. Ilyenkor beszélnek betegségükről, konfliktusaikról, gyászról, örömről, bánatról. Természetesen fontos, hogy ez titok maradjon. Az egyház jövőjét én a lelki gondozásban látom. Jó pár éve hetente járok a szekszárdi kórházba, az egyházmegye bízott meg ezzel a feladattal. Mindig konkrét személyhez megyek, de a kórteremben a többiekhez is szólok. Ha az ember hosszasan beszélhet magáról, betegségéről valakinek, aki meghallgatja, az megkönnyebbül. Sokszor életgyónás ez. Beszélnek tragikus élethelyzetekről, gyermek vagy férj elvesztéséről, s a magányról. Ez a legfájdalmasabb. A betegektől sokat tanulok. Akiben sok szeretet van, az tud igazán megbékülni sorsával, az tud reménykedni, mosolyogni, emberhez méltóan viselkedni még ebben a súlyos állapotban is. Felejthetetlen élmény volt egy depressziós asszony, aki nehéz lelkű emberként nem tudott örülni semminek, még unokáinak sem. Minek örüljek? – mondta lemondóan. Félórát beszélgettünk. Sikerült utat találni hozzá. Megnevettettem, jókedvre derítettem. Szomorkás, depresszív hangulata eltűnt. A beszélgetés nagy mélységekben kezdődik, és kegyelem, ha onnan eljutunk valahová. Egyszer az egyik beteg megszólított, és tegezve beszélt hozzám: „Hogy vagytok, mi van veletek?” Mintha ismerőse vagy a gyereke lettem volna. Zavarba jöttem, de aztán válaszoltam. „Mi megvagyunk és te, hogy vagy?” Innentől kezdve úgy beszélgettünk, mintha rokonok lennénk. A beteg fogta a kezem, mert meg volt győződve, hogy én a testvére, netán a gyereke vagyok. Az élettől búcsúzó embernek szüksége volt valakire, akitől valóban búcsút vehet. Szép és nehéz, mondhatni jézusi szolgálat.

– Az Ön döntése a nyugdíjba vonulás?

– Igen. Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek mindennek rendelt ideje van – mondja az Írás. Úgy éreztem, eljött az idő, hogy a szolgálat e részét befejezzem. A vágyam több elmélyülés, több imádság, több csend, több olvasás. Igaz, hogy az elmúlt másfél évtizedben Dunaföldváron nagyon sok feladatot, megbecsülést és szeretetet kaptam, néhány embertől azonban haragot, sőt gyűlöletet. De Jeremiással együtt én is elmondhatom „javamra vált a nagy keserűség”. Wass Albertet idézve üzenem nekik „a víz halad, de a kő marad”, mi is maradunk Dunaföldváron.

Említette az ellenlábasait. Hogy élte meg?

Úgy vagyok ezzel, mint József Attila „csak az olvassa versemet, ki ismer engem és szeret”. De nagyon nehéz volt olyan emberekhez szólni az istentiszteleten, akik nem szerettek, sőt azt lesték, miért lehet ismét feljelenteni. Hál‹ Istennek egy idő után elmaradtak.

– De mégis szép volt a pályája?

– Szép és nehéz. Sok emberhez szólhattam, szomorú és örömteli pillanatokban, s az Istent dicsérhettem, nagylelkűségét hirdethettem harminchárom éven keresztül. Mindig fontosnak tartottam a gyülekezetet, azt, hogy istentisztelet után együtt maradjunk, és egy tea mellett beszélgethessünk, mert a kommunikáció kommuniót, közösséget teremt.

– Sokan tudják a városban, hogy Simon István irodalmat kedvelő ember. Istentiszteleteibe beépített irodalmi alkotásokat, rövid megemlékezést szervezett egy-egy nagy költőnkről, avagy művészeket hívott az istentiszteletekre. S írogat is. Vallja, hogy a hit és a költészet egy helyen hat, a lélekben.

– Mindig szerettem olvasni, kedveltem a verseket. Családunkban van érzék a művészetek iránt. Márk István nagyapám, szászrégeni vasúti tiszt gyönyörűen festett; Marci fiam, aki tizennyolc évesen épp úgy nézett ki, mint dédapja, költő lett. A hajlam öröklődik, s ez nagy ajándék. Nemcsak olvasni, de írni is szerettem, szeretek ma is. Már húsz-harminc évvel ezelőtt megjelentek írásaim a Vásárhelyi Újságban, s ma is rendszeresen elfogadják cikkeimet a helyi Part-Oldalakban, a Reformátusok Lapjában, és a Jel című digitális folyóiratban. Egyszer szeretném az írásaimat kötetbe szerkesztve is látni. Talán ez is megadatik. A nyugdíjas évek az ilyen irányú elmélyülésre is alkalmat adnak, meg a családdal való együttlétre. Megszületett első unokánk, és múlt héten a második is. Bőven van, illetve lesz feladatom. Éppen most rakunk fészket, ugyanis vettünk egy házat Dunaföldváron. Tizenöt éve érkeztünk ebbe a kedves kisvárosba, s hálás vagyok, hogy befogadtak, hogy otthonra leltünk. Terveim szerint a lelki gondozás, írás és olvasás, s ha felkérnek, a szolgálat töltik ki majd a napjaimat. Nyugdíjasként is a közösség része szeretnék maradni, s tenni, amit tudok, amit lehet.

Kiskunhalastól Dunaföldvárig

Simon István 1952-ben Budapesten született. Szolgálati helyei: Kiskunhalas,Ordas, Hódmezővásárhely, Battonya, Dunaföldvár. Első felesége elhunyt. Második felesége Hatvany Henrietta. Hét gyermekük van. Fia Simon Márton költő. A Dunaföldvár Kultúrájáért (2010) és a Dunaföldvárért(2013) díj kitüntetettje.