Munkásgyűlés béremelésről és létszámcsökkentésről

Mucsi Zoltán, a gyűlést meghirdető Dunaferr Dunai Vasmű  Vasas Szakszervezeti Szövetség elnöke bevezetőként felsorolta, hogy idén január 4-től október 15-ig mi történt - illetve nem történt az ISD  Dunaferr Zrt-ben béremelés ügyében. Röviden: a kollektív szerződés szerint február 15-ig meg kellett volna állapodni erről a cégvezetéssel. Előbb az állam által elvárt béremelés miatt halasztották el a megegyezést, majd április 2-án kétórás, április 12-én 24 órás sztrájkot szerveztek.

Április 17-én a Ferihegyi reptéren részben megállapodtak az érdekvédők a főtulajdonosok képviselőivel  az idei béremelés első részéről.

A 4,2 százalékosra tervezett inflációnak megfelelő béremelés első részét a megállapodás szerint kifizetik, ha a szakszervezet tovább tárgyal a prémiumrendszer átalakításáról. A  második részt majd akkor, ha létrejön a teljes megállapodás június 30-ig. Nem jött létre, hosszabbítottak szeptember 30-ig, majd a cégvezetés újabb halasztást kért, ám a szakszervezet erre feltételeket szabott: azonnal fizessék ki a hátralévő 2,1 százalékos béremelést (hiszen az infláció már több mint hatszázalékos!), illetve nevezzenek ki egy olyan személyt, aki megfelelő felhatalmazással bír a megállapodásra. Válasz: nincs.

- Hogyan tovább? - tette fel a kérdést Mucsi.

Borbély Zoltán, a Vasas alelnöke összefoglalta a tervezett létszámcsökkentés történetét 2011. november 21-től idén szeptember 28-ig: a cégvezetés akkor vonta vissza az első konkrét előterjesztést...

A hozzászólók alapvetően azt hiányolták, hogy még mindig nem alakították meg  a sztrájkbizottságot, s hogy nem lehet biztosat tudni az alapanyaggyártó üzemek megmaradásáról. Volt, aki kijelentette: utánanéztek, hogyan lehet megakadályozni, hogy ukrán bugák érkezzenek a vasműbe.

A szakszervezet felméri, hogy a dolgozók milyen lépések megtételére hajlandók.

Egy munkásgyűlés, ami meglepetés volt - Az újságíró jegyzete

Azt hiszem, a hétfői vasműs  munkásgyűlés sokaknak meglepetést okozott. Nekem is.

Én még ott tartottam, hogy a szakszervezeti vezetők mint egy, később elképzelhető, de semmiképpen sem kívánatos lehetőségként gondolnak a sztrájkra. Elvégre aligha van értelme beszüntetni a munkát akkor, amikor eleve munkát, munkahelyeket akarnak megszüntetni a gyárban.

Megjegyzem, én még ezt a távolinak tűnő sztrájklehetőséget is sokallottam. Hiszen az annyira a végső eszköz, hogy nagyon meg kell fontolni, mikor  élünk vele! Könnyen visszafelé sülhet el: mint az utolsó döfés a cégnek.

Ám a munkásgyűlés résztvevőihez képest még a szakszervezet is lemaradt. Kevesen szólaltak fel és röviden beszéltek - de nagyon elszántan.

Mint tudósításunkból is kiderül, a legenyhébb észrevétel az volt, hogy miért nincs még sztrájkbizottság? A legdöbbenetesebbnek pedig az a rendkívül higgadt és nagyon körültekintő felszólamlás bizonyult, amelyben a szónok közölte: már utánanéztek, hogyan lehet megakadályozni, hogy ukrán buga jusson be a vasműbe.

A gyűlés első felében azon gondolkodtam, hogy hová tűntek az emberek?

A hetvenes években voltam én még olyan szakszervezeti  gyűlésen ugyanabban a teremben, amin  nemcsak a földszint telt meg teljesen, még ott is, az oszlopok mögött, ahonnan semmit sem látni, de az erkély, sőt: az előcsarnok is zsúfolva volt. Pedig akkor igazán nem dőlt el semmi.

Most kevesen, kiábrándítóan kevesen voltak. De úgy tűnik, hogy azok mentek el, akik már a legelkeseredettebbek és a legelszántabbak. Akik tudják ugyan, hogy egy sztrájkkal nem nyerhetnek semmit - de a jelek szerint ők már azt is felmérték, hogy veszíteni is csak ugyanannyit fognak vele.

Nagy kérdés, hogy ez a helyzet a munkások, a szakszervezet, vagy a cégvezetés felelőssége-e?