A százlábú híd története

1949-ben még nem létezett Dunai Vasmű és Dunaújváros, Pentele lakói élték a maguk megszokott életét. Talán eszükbe sem ötlött, hogy rövidesen nagy változás történik.

Mohács mellett épült Jugoszláviával közösen egy nemzetközi acélkombinát, amely Jugoszláviában található vasércet és a magyar pécsi szénmedence szénkincset dolgozta volna fel. A 6-os számú országos főközlekedési út vezetett ide, amely egykor a Buda-Eszéki országút nevet viselte. Az út a postakocsik, a lovas valamint a gyalogos közlekedés idejében még megfelelt a vele szemben támasztott igényeknek, egyik falut sem zavarta, hogy az utcáin másokat is láthatnak. A 20. században kezdődött motorizáció már mást kívánt.

A 6-os út akkoriban Dunapentele községen át keskeny makadám és részben beton burkolatával a Magyar utca, Aranyvölgyi út és a később Szórád Mártonról elnevezett útvonalon vezetett tovább Dunaföldvár irányába. Pentelei szakaszát még Szulejmán szultán hadi naplója is veszélyesnek ítélte: feljegyezte, hogy a mély utak az ellenséget támadásra csábíthatják. Különös gondot okozott a keskeny Vaskapu szakasz. 1819-ben említik a törvényszéki jegyzőkönyvek: Duna Pöntöle község a helység fölső végén, úgynevezett Vaskapuban az országútban fekvő híd helyett újat akar építeni. Öreg penteleiek úgy emlékeztek, hogy ennek helyén a török időkben is híd volt. Az utasoknak, vásárra igyekvőknek a híd előtt kiellett várakozniok az átbocsátásra. Különösen veszélyes volt az útnak az a szakasza, amely a Gőzmalom utca előtt derékszögben fordult rá az Aranyvölgyiben vezető folytatására. Az itteni híd alatt lévő, mélyen berágódott patakmederben nem egyszer kötöttek ki vigyázatlan gépjárművek. Egy felhőszakadás alkalmával a híd alatt próbált menedéket találni magának egy fiatal pár, a fiú még ki tudott menekülni, de a lányt elragadta az ár, magával sodorta a Dunába.

Mondhatjuk, hogy nem volt ilyen veszélyes az útnak a további, Ercsin, Adonyon, Dunaföldváron, Kömlődön, azaz a szomszédos településeken átvezető szakasza, de a gépjármű közlekedést már ott is nehezítette.

A veszélyes és keskeny, Dunapentele faluban lévő útszakasz kiiktatására völgyhidakat terveztek. Az első a Felsőfoki patak felett, nagyjából a mai autóbusz megálló előtt a Táborállás irányából érkező utat és az akkor még Frankl-hegynek nevezett dombot kötötte össze, ahonnan az út a Ráctemplom szentélye mögötti lejtőig vezetett. Innen ívelt át a második híd az Alsófoki-patak medre felett a Kálvária dombjának széléig, majd tovább a szőlők közötti terepen át az akkori Vadász-kereszt mellett csatlakozott volna vissza a 6-os nyomvonalába.

Az első, kisebbik híd kb. 50 méter hosszú, háromtámaszú, hatlábú monolit szerkezetű vasbeton híd munkái nagy ütemben folytak, szerkezete teljesen bezsaluzva, vasszerelve várta december 21-ét, amire Sztálin 70. születésnapjára a betonozás befejezését ígérte egy kifüggesztett felirat. A születésnap elmúlott, a hídszerkezet változatlan állapotban állott még újév napján túl is, majd idővel elbontották.

A másik a Rácdomb és Kálvária közötti hídnak az alapozása készült el. Az előregyártott szerkezetükre tervezett vasbeton híd alapjai jó ideig láthatóak voltak a Szent István út, a Tisza utca, valamint a Hegyekalja utcában lévő házak kertjeiben. A híd hatnyílású és tizennégy lábú lett volna. Ezért nevezték el az építők százlábú hídnak.

1949. december 28-án született meg a döntés arról, hogy a megváltozott nemzetközi helyzet miatt az acélkombinát nem Mohácson, hanem Dunapentelén fog felépülni. Így a tervezett 6-os út sem épült meg, mivel az országos átmenő forgalom erősen zavarta volna az építendő város és vasmű belső forgalmát.

Ha megvalósult volna, egy rendkívül elegáns útvonal-vezetés valósul meg: a mai laktanya amely később épült keleti végétől, becsatlakozva a régi 6-os nyomvonalába, a két hídon átvezetett, egyenletes emelkedő íves nyomvonal nagyon hatásosan érkezett volna a kijelölt pontjára: végig műemléki területen, az előbukkanó bronzkori római és török emlékek között.

1950 májusában kezdődött a Dunai Vasmű és akkor még Sztalinváros építése. Első szovjet elképzelések szerint, amint az a szén drótkötél pályán jutott volna a fennsíkon épülő acélműbe. Kiderült, hogy a kikötő nemcsak a Vasmű szükségleteinek ellátását kell, hogy biztosítsa, hanem kapcsolható az országos forgalomhoz is. Ennek érdekében a szigetre bevezető utat bővíteni, korszerűsíteni kellett. A bővítés érdekében lefaragták a Rácdomb egy részét, ugyanakkor arra is gondolni kellett, hogy az alatt a híd alatt, ami nagyjából az 1949. évi tervezett híd helyén épült a vasúti szerelvények elférjenek. Ez nyomvonal a továbbiakban éppen teli találta az egykori Steiner pincéből korszerűsített Rédl-féle házat. Ebben lakott ideiglenesen az útépítési munkák egyik vezető mérnöke. A tulajdonosok kérelme, valamint saját kényelmének megőrzése érdekében nem a házat bontották el, hanem az épülő út nyomvonalát módosították úgy, hogy azt elkerülje.

Ma is láthatjuk az eredményt: a sziget felől érkező nyomvonal az épület ablakának a magasságába majdnem nekimegy a falnak!

Dunaújvárosban azért mindenki Százlábú-hídi autóbusz megállót emleget, holott az eredetileg húszlábúra tervezett hídnak már csak az emléke él.