Amerika most közelebb van

Itthon mindenesetre meglehetősen régen állt közönség elé az együttes. Az okokról tudakozódtunk a vegyeskar vezetőjétől.

Októberben és novemberben is többször láthatjuk a Dunaújvárosi Vegyeskart, akiknek még mindig a levegőben lóg Carnegie Hall-beli fellépésük. Horváth Péter András karvezető azonban optimista, és tárgyal, tárgyal, tárgyal...Fotó: archív, Ady Géza

– Nyári szünet volt. Ilyenkor nem szoktunk fellépni, a kórusok nyáron nem próbálnak. Szeptembertől már intenzíven indulnak a dolgok mindig. Zenei Világnap évek óta nincs a városban, mi sem álltunk neki szervezni...

– Miért nem?

– Másra összpontosítunk, nagyon sok dolgunk van. A nemzetiségi napon, szombaton horvát dalokat énekelünk, fellépünk október 23-án, az önkormányzati ünnepségen, november elsején a szokásos megemlékezési koncerten a temetőben és karácsonyi koncertünk is lesz. Azt gondolom, ennek megvannak a maga hivatalos intézményei, akiknek a zeneünnep megszervezése a feladata kellene, hogy legyen. Azért vannak művelődésszervezők, vezetők, programszervezők, nem gondolom, hogy ezt a művészeknek kellene önmagukban csinálni. Persze ez sem lehetetlen, hiszen az elmúlt két év az amerikai utunk szervezéséről szólt. Beletettünk elég sokat az elmúlt két évben energiában és egyéb területeken is.

– Mennyire jött közelebb Amerika?

– Hivatalosan azt mondhatnám, hogy semennyire, nem hivatalosan viszont folyamatban vannak még mindig olyan szponzori tárgyalások, amelyek révén akár pillananatok alatt meglehet a pénz. Nyár elején leültünk az ügyben érintetettekkel, a gimnazistákkal, a bánkisokkal, rudasosokkal és a női karral, mindazokkal, akik az egyesített dunaújvárosi kórusban szerepet kaphatnak, hiszen egy közös döntést kell hoznunk. Láttuk, hogy szükség van még vagy tizenöt millió forintra. Abban állapodtunk meg, ha ez szeptember harmincig nem realizálódik, az azzal is járhat, hogy lemondjuk az utat. Miután nem kaptuk meg azt az összeget, ami nyolcvan ember utazásához kell, október hetedikén ismét leültünk, és öt variációt dolgoztunk ki. Ebből azt hogy lemondjuk, már el is vetettük. Mindenképpen elmegyünk, a kérdés csak az, hogy milyen formában és körülmények között. Sok nyitott tárgyalásunk van még komoly ígéretekkel. Parlamenti vonalon is találtunk támogatót, aki finoman szólva is felháborodott azon, hogy miért nem kapott ez a projekt ennél jóval nagyobb nyilvánosságot és támogatást. Azt ígérte, minden erejével azon lesz, hogy kormányzati szinten még jobban megértesse: ennek a fellépésnek a magyar kultúra reprezentációja szempontjából is komoly jelentősége van. Lehet, hogy egyik napról a másikra megjelenik a számlánkon a szükséges összeg. Ennek örülnék a legjobban, hiszen a cél az, hogy az egész csapat utazhasson. Az eredeti terv az volt, hogy mind a száztizenegy ember – aki 2011-ben, a terrortámadás tizedik évfordulóján áldozott az elhunytak emlékének egy koncert erejéig a Global Sing for Peace szervezésében – mind fel tudjon lépni a Carnegie Hallban.Ez a terv két év alatt eleve dugába dőlt, nyolcvanra csökkent a létszám. Furcsa volt egyébként, hogy mi akkor Közép- Kelet Európából egyedüliként éreztük ezt fontosnak. Egyedül mi tartottunk egész estés emlékkoncertet.

–Miért lenne jó önöknek, a városnak, ha kijutnának?

– Látom, hogy sokakat megoszt ez a kérdés. Azért kell nekünk oda menni, mert ez messze túlmutat a város határain. Nekünk azért jó, mert a Carnegie Hall-ban tudunk fellépni, ahová egyébként talán soha nem jutnánk el. Egy városból, egyetlen helyről ekkora létszámban még nem lépett fel senki a Carnegie Hall történetében a magyarok közül. Ez egy olyan lehetőség, ami egyszer adódik az életben. Visszük a hírét a magyar kultúrának, Magyarországnak. Önálló koncertet is adnánk New Yorkban a kint élő magyar közösség számára. Sőt, a Magyar Kultúra Napján a hivatalos koncertet is mi adnánk New Yorkban, vélhetően a főkonzulátuson...

– Népszerű most a vegyeskar?

– Igen. Hivatalosan negyvenöten vagyunk, bár az utánpótlás kérdése hullámzó, néhány szoprán és három tenor mindig jól jönne...

– Miért mennek az emberek énekelni a kórusba?

– Mert öröm! Ez egy igazi amatőr csapat. Itt a történet arról szól, hogy az emberek érezzék jól magukat. A másik az alkotás öröme, hogy valamit csinálunk, ami eddig nem született meg. Egyszeri és megismételhetetlen. Huszonkét éve vezetem a kart, és látom, mit ad nekik ez a dolog. Ez valami olyasmi, amit máshol nem kapnának meg.