Az utcatakarító asszony

Terike nagyon rokonszenves és nagyon aktív özvegyasszony, aki a Béke városrészben él, és lakása környékén nagyon sokan ismerik.

Sokan tartoznak köszönettel neki – sokan meg is köszönik, amit tesz.

Megérdemli. Terike ugyanis szépen és rendszeresen kitakarítja előbb saját háza előtti utcát, aztán a szomszéd házak előtti utcát, majd a szemben lévő házak előtti utcát, végül a házak közötti téren lévő játszóteret...

Ideális esetben természetesen nem lenne szükség erre. De legalábbis sokkal kevesebb energiát kellene erre fordítania Terikének.

Akinek példáját, mondjuk, követhetnének is sokan. A jelenlegi egy-két alkalmi követőnél sokkal többen. Legalább abban, hogy (ha már nem takarítanak) nem is szemetelnek a környéken.

Érdekes módon azonban az elmúlt tíz évben, mióta Terike nem bírja nézni a számára elfogadhatatlanul rendetlen környéket, vagyis: takarítja az utcát, még soha nem volt olyan, hogy ne talált volna szemetet.

Teri vagyok – mutatkozik be, s tegeződik az első pillanattól. Balázs Ferencné semmiben sem különbözik egy átlagos újvárosi nyugdíjastól – illetve...

Abban mégis, hogy rendkívül temperamentumos, aktív életet élő nyugdíjasról van szó. Aki nem csak arról nevezetes, hogy mindenkinek segít, akinek csak tud, hanem arról is hogy lakóhelye, az Alkotás utca apraja-nagyja ismeri már őt, mint az utcatakarító asszonyt.

Ez nem egy állás, nem egy beosztás, hanem maga vállalta szerep. Ha rendbetette panellakása háztartását, az időjárástól függően fogja a seprűt, lapátot, ásót, kapát, és megy le az utcára.

Takarítani.

– Nem bírom magam körül a szemetet – mondja. – Annyi társadalmi munka akció van, szemétszedés, egyebek. Hát minek menjek én a Duna-partra szemetet szedni, amikor itt is van szemét elég?!

Igaza van. Illetve: nincs. Amióta (tíz éve) elhatározta, hogy ő a maga részéről háza környékén tölti el a társadalmi munkából elméletileg ráeső időket, az Alkotás utca a leginkább gondozott és karbantartott környékek közé számít.

Nem csak a házak ablakai alatti kiskertek szempontjából. Azok is szépek: nem egyet Teri tart rendben, a saját ablakától távol is. Ám szemlátomást tiszták a járdák, a parkolók, a kör alakban húzódó Alkotás utca közepén lévő játszótér pedig valószínűleg a város legnagyobb szeretettel és alapossággal ápolt ilyen objektuma!

A puszta sóderon is látszanak a friss seprűhúzások nyomai. A homokozó mindig frissen felásva. A játszótér padjai körül (mint az egész utcában) nincsenek eldobált cigarettacsikkek, üdítős flakonok, használt papírzsebkendők. Másról nem is beszélve.

Ezeket Teri minden nap feltakarítja. Saját készítésű táblát tett ki a játszótér szélére, hogy a kutyáikat ott sétáltató (...) gazdák szedjék fel az ebek elhullajtott végtermékeit. (Nincs is ilyen a környéken. Nem biztos, hogy a gazdák miatt...)

Teri hét éve ment nyugdíjba, miután 25 évig dolgozott bölcsődében, kisegítőként. Előtte a néhai BVM-ben munkálkodott, s ami szép emléke: harminc éves koráig kézilabdázott. Erre: vagyis nagy mozgásigényére és a szülőfalujában, Pentelén megszokott közösségi igényre vezeti vissza, hogy nem tud nyugton maradni a gondozatlan környezet láttán.

Két fia, három unokája van – bánata, hogy az unokák meglehetősen messze, Lengyelországban élnek. Hívják, menne oda lakni, élni – de nem tud elszakadni innen.

Már csak azért sem, mert a minap, utcatakarítás közben (ami azért nem marad észrevétlen, persze) egy fiatalasszonytól kísért kislánytól kapott egy üveg kólát és egy szelet csokit. Egy „köszönömmel” együtt.

– Ez a köszönöm nekem a legnagyobb elismerés volt. Más nem is kell nekem...