Marosi László tanár úr mindenhova fényképezővel érkezik

- Zömében dunaújvárosi, azon belül elsősorban Duna-parti fotókat válogattam a Szegedi Amatőr Alkotók Köre által szervezett kiállításra. Félszáz fényképem között szép számmal vannak természetfotók is - meséli a tanár úr a június 16-ától egész nyáron át látható szegedi bemutatkozásról. Egy verspályázat budapesti eredményhirdetésén ismerkedtem meg azzal a házaspárral, akiknek köszönhetően tavaly februártól lettem tagja a zömmel nyugdíjasokból álló körnek.

Huszonnégy év tanítás után a Móricz Zsigmond Általános Iskolából vonult nyugdíjba. Aktivitását mind a mai napig megőrizte, fényképezőgépe nélkül sehova nem megy, fotózza a szépet, a különlegest, versbe sűríti gondolatait, újabban a prózák és a filmezés felé vette az irányt, szerzői nevén Zilahi M. László. S miért éppen Zilahi, a válasz nagyon egyszerű, a romániai Szilágy megye székhelyén, Zilahon született, két és fél éves volt, amikor 1946-ban az édesapa után családostul Magyarországra költöztek. A négykötetes szerző első három könyve verseket, az utolsó már prózákat is tartalmaz. Az Orosházától délre fekvő Kardoskúton július 5-én A mocsári bányászbéka című írásáért vehette át a Nyugdíjas Vers- és Prózaíró Pályázat különdíját.

Marosi (Zilahi M.) László a szegedi kiállításmegnyitón kollekciója előtt, felesége társaságában. Ősszel diavetítésre hívják a hazai és külföldi útjaikról készített összeállításokkal... (Fotó: amatőr felvétel)

- A mocsári bányászbéka a Móricz Zsigmond Általános Iskolában született - szolgál némi magyarázattal a címválasztásáért. A színvonaltalan dolgokra mondjuk, hogy lent van a béka s -e alatt, ennek továbbfejlesztett változatával értékeltem a tanulók teljesítményének tört részét, ha például ötös alára jött ki a felelet vagy dolgozat. Ez a történet szolgált írásom alapötletéül.

Volt tanítványai szigorú tanárként emlegetik: - Az is voltam! - vállalja büszkén, és meg is indokolja az okát:
- Engem igazolt az élet, mert akikkel keményebben bántam, megköszönték később, hogy nem engedtem őket elkallódni, ösztökéltem őket a jobb teljesítményre. Mindenkinek adtam esélyt a javításra, aki nem élt vele, azt akár meg is buktattam.

Lapozgatunk a precízen megszerkesztett képes úti beszámolók között, egyiken a felirat: Erdélyi körutazás, Dunaújvárosi Nyugdíjas Pedagógus Klub . Közben meséli, hogy feleségével, Marikával rendszeresen kiválasztanak egy úti célt, ott eltöltenek egy napot, s az elkészült fotókat megmutatják a klubban, s a tagtársak nem egy esetben annak alapján választják ki a közös kirándulás helyszíneit. Az idein Makót és környékét fedezték fel együttesen.

Persze a fotózás sem volt előzmény nélküli. Pajtás géppel kezdődött a mai napig tartó szerelem, majd áttért a szovjet Szmena csúcstechnikára, hogy azután a digitális fotózással, már harmadik gépét nyúzza : Amikor a Móricz Zsigmond Általános Iskola igazgatója, Jankó Árpád felkért, hogy az iskolai rendezvényeket örökítsem meg, kezdtem komolyabban, még nagyobb kedvvel és mindent fotózni. Az internetnek hála most már jut a képekből az ismerősöknek, a rokonoknak, és az Írisz Versszínpad társulatának, akiknek immár harmadik éve hivatalos fotósa.

Hetvenedik(!) születésnapján meglepte magát egy kézi videó-kamerával, ezzel egy újabb történet kezdődik...

nálam az ötösnél gyengébb, de a négyesnél jobb feleletre, de főleg az írásbeli munkára kapott az arra érdemesült mocsári bányászbékát A füzetbe, vagy az írólapra rajzoltam , volt egy bányászlámpása és egy csákánya. A popsija alól egy nyíl mutatott lefelé a végtelenbe. Olykor vigyorgott a béka, máskor potyogtak a könnyei Nem is gondoltam, hogy a gyerekek körében olyan nagy sikere lesz... Egyenesen megőrültek érte. A jó tanulók szándékosan tettek hibát a dolgozatba, hogy kaphassanak békát... (Részlet Zilahi M. László A mocsári bányászbéka című írásából.)

Marosi László a középiskolát és a tanárképző főiskolát Pécsett végezte. 1969-től él Dunaújvárosban, először a Ságváriban, 1982-től a Móricz iskolában matematika, fizika tantárgyakat tanított nyugdíjba vonulásáig. Két fiuk és három unokájuk van.