2016.10.19. 15:05
Zászlót készíteni 1956 emlékére- trikolort
Dunaújváros - Az Emlékbizottság megkért bennünket, hogy készítsünk egy trikolort 56 emlékére. Egy olyan trikolort, amely talán a legszebb lesz a világon, izgalmas lobogásával szinte hátborzongató, de a fenséges érzésekre gyullaszt, bámulatra méltó, egyszeri és megismételhetetlen.
Ott lebegett hát a lelki szemeim előtt ez a csodálatos zászló, miközben azon töprengtem, hogy a szavakkal szinte kifejezhetetlen érzések tömegét ez a lobogó, lobogás hogyan tudja megvalósítani.
Egy nagy teremben voltunk többen, talán tizen-tizenketten azok közül, akik díszőrséget álltak az egykori Új Magyar Képtár nyitott előcsarnoka előtt, tisztelegve Nagy Imre és társai koporsóinál.
Akkor, ott több tizen, vagy talán százan is voltunk és felváltva őriztük a kegyelet koporsóit. Nagy nap volt az, és miközben az őrtállás szünetében arról beszélgettem Rácz Sándorral, az Országos Munkástanács egykori vezetőjével, hogy hogy is sikerült átvészelnie azt az átmeneti időszakot, amit nap mint nap átélt a lakásán a rendőrség állandó zaklatása miatt.
- Nem nyitottam ajtót - mondja.
- Hogy merted ezt megtenni?
- Annyira zörögtek, hogy az egész lakóház felébredt, mozgolódás támadt, s ők a botránytól félve inkább elmentek. Így úsztam meg a letartóztatást.
- Pedig akkor már javában ülésezett a lakitelki mozgalom.
Most itt voltunk, a sokból, néhány megmaradt emlékezet. Tehát a nagyteremben ültem, álltam, sétáltam és töprengtem. Előttem a hosszú íróasztal, pontosabban íróasztalok, amelyeken gyűjtöttem az anyagot, papírokon, dossziékban, magnószalagon és CD-ken, az emlékeket, hogy ebből aztán valahogy összekovácsoljam a legszebben, legkifejezőbben lobogó zászlót. A többiek is ott jöttek-mentek, nyüzsögtek íróasztalaik körül.
Mohai Lajos Fotó: Zsedrovits Enikő
Valami sötét árnyék borult azonban ránk, amit kifejezhetetlenül érezhetünk a lelkünk mélyén. Nem tudtuk pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez, csak éreztük ezt a nyomasztó érzést. Egyszer aztán valamelyikünk azt mondta, hogy vigyük haza, tüntessük el információinkat, mert este, amikor hazamegyünk, jöhet valaki és esetleg eltünteti anyagainkat. Be is raktam őket az aktatáskámba és örültem, hogy a portás nem nézi meg a csomagomat. Bandukoltam az úton, miközben mellém szegődtek évfolyamtársaim, barátaim: Venczel Aurél, Németh Imre és a kis Veréb, akik a kilátástalanság láttán elhagyták az országot. Akkor már a fiókomban rejtegettem néhány olyan verset, amiért akkor akasztás járt.
Rájöttem, hogy titokban olvassák. De nem szóltak, nem szóltunk. Talán valami csodára vártunk. Együtt táncoltunk a Fővárosi Népi Együttesben, Kozák Gábor József muzsikája mellett.
Szó nélkül pattantak el. Az itthagyott lányok nem győztek nyúzni, hogy mondjam meg külföldi címüket, amit én sem tudtam, és amit nem hittek el, hogy nem tudom. Talán ennek kapcsán jutott eszembe Faludi György neve is, aki Kanadában hosszú éveken át tartotta a lelket az oda menekült magyarokban.
Szóval poroszkáltam haza gyűjteményeimen morfondírozva. Nevek ugrottak be: Bessenyei, Martinovics, Czuczor Gergely, Tompa Mihály, bár pontosan nem tudtam megfogalmazni magamban, hogyan is kerülnek az 56-os lobogó zászlóhoz. Emlékek rohantak meg: az Épületgépészeti Tanszék, Schédy Gyula adjunktus, akivel egy abszolút véletlen, egy a Tanszéken tervezett munka-kivitelezés kapcsán hozott össze a sors 1956. október 23-án.
Tájékoztatása igaznak bizonyult, mert a műszaki felülvizsgálat után, délután fél három körül már álltak a villamosok a Rákóczi úton.
Egy-kettőre a Parlament előtt találtam magam, sok ezred magammal, majd a Bródy Sándor utcában húztuk-vontuk egymást, a rendőrök kemény sorfalán próbáltunk átjutni a Rádióba. Aztán eldördült az első lövés is, megszületett az első halott, harctér alakult ki a Rádió épülete és a szemközti házak alagsorába húzódó tüntetők között, akiknek fegyvere néhány kiskatonától kapott dobtáras géppisztoly volt, alig néhány lövedékkel
Most egy pillanat alatt máshova csöppentem. Magam sem tudom, hogy hogyan, de ősz van, nehéz fellegekkel Dunaújvárosban állok a löszparton:
Hol víz a parttal összenő
Fátylat von rá a szürkeség;
Ott állok, mint kit pára sző;
Nincsen távol, s messzeség.
Látok már valamit. Ez lesz az én trikolorom?
Nehezen látok:
Napfény szitál át nehezen
Sejtelmes láng lesz a pára,
És rábeszéli szeliden
Titkos, sápadt találkára.
De meg kell látnom, meg kell találnom!
Talán Ő az:
A kanyarban rőt fény terül,
S lám, harsog a viz, zúg és morog;
Majd ki tudja honnan, előkerül
És lángcsóvát lövell egy ágyútorok.
De aztán
De aztán csöndbe vész a gát
Csivit a csendben bús sirály.
Csak én láttam a nagy csatát
És egy fehér madár.
Nem tudom, elkészülhet-e, milyen lesz győztes lesz-e az én lobogóm, a mindent kifejező, mindent elmondó és mindent leleplező, megvilágító zászlóm?
