Dobd el, nem kell!

Eldobott műanyag játékbaba fürdik az út porában, egykor szivárványos, üveggolyó tekintete mára az elhagyottság koszos fátyla alá rekedt. Rádiómagnó kifordult áramköreit, behorpadt burkolatát őrli az enyészet lassan, de kérlelhetetlenül forgó malomkereke. Elfeledett emlékként lógatja pecsétes, foszló gallérját a kuka pereméről a majdan volt „árisztokrata" társaság becses tagja, a mára igazságtalanul otthontalanságba süllyedt fehér ing.

Törötten fekszik a kupac mélyén egy telefon, amelynek szerelmét becézte suttogva, amelynek örömét mesélte harsogva, kacagva, amelyre szomorúság facsart cseppet ázott szeméből, és amelynek hanyag könnyedséggel mondott búcsút, amikor meglátta a szebbet a kirakatban.

Lám, lám, egy kisegér kaparja a pókháló mintájára szétrepedt képernyőt, amiben korábban egy másik leleményes egérke egy túlontúl magabiztos, de egérfogóban annál ügyetlenebb macskát leckéztetett meg újra és újra, a nappaliban köré gyűlő gyerekek legnagyobb megelégedésére.

Elemek és akkumulátorok kibuggyanó savas mérge hatol le a mélybe, kiölve mindent, ami valaha is gyökerét vetette volna e darabka földben. Kiszolgált bakancs, lyukas tornacipő, kopott csizma és egy vadonatúj papucs, ez utóbbi bizonyára fél számmal nagyobb volt a kelleténél. Mikszáth Kálmán, Móra Ferenc, Móricz Zsigmond művei hevernek halomban, az M betűsöknek ma pechjük volt; vigyázz Kosztolányi és Kertész, mert holnap a K-n lesz a sor! Órák, láncok, karkötők. Képek, fotók, festmények. Utálunk titeket, mert öregek vagytok és tökéletlenek. S, ha megununk benneteket, ki lesztek hajítva, mint a sicc.