2013.11.08. 18:28
Hol a kurázsi?
Jóllehet nyugdíjas vagyok, változatlanul a GYÁRHOZ tartozónak vallom magam, tehát egyáltalán nem mindegy, hogy milyen híreket hoz a szél odabentről, és hogy azok a hírek milyen érzéseket keltenek mindannyiunkban, bennem.
Eddig sem rejtettem véka alá: valamikori irányítóként, jó cégeket működtető sikeres mérnökként régóta látom a bajt, és minden problémájuk közepette mélységesen együtt érzek a vasmű dolgozóival és hozzátartozóikkal. Minden bajok forrása, hogy amiért hajdan az egész ország áldozatokat hozott, a VÁROS és a GYÁR – jóllehet millió szállal kapcsolódnak össze – már nem egymásért dolgoznak. Márpedig szoros együttműködésre tervezték és építették ezt a két egységet, és bár sok víz lefolyt azóta a Dunán, egymásra utaltságuk mit sem változott.
A mai bajok akkor keletkeztek, amikor azóta elfelejtett, és messzire szaladt emberek kezdték megváltoztatni ezt az egészséges szimbiózist! A 440 hektáron működő GYÁRAT, a magyar kohászat egyetlen talpon maradt vertikumát, szégyenletes áron eladták, a legcsekélyebb hozzáértés nélkül, nem látva, legalábbis nem kalkulálva a balga üzlet hosszú távú következményeivel.
És hogy még nagyobb legyen a baj, az olcsó pakkhoz hozzácsomagolták a város tulajdonában lévő vasműs részvényeket is, végképp kiszolgáltatva mindannyiunkat az arc nélküli új tulajdonosoknak, egyszersmind ellehetetlenítve a két egység, a VÁROS és a GYÁR együttműködését. A rossz döntésre vezethető vissza a mai bizonytalanság, kilátástalanság, elvándorlás A rettegés minden újabb ismeretlen naptól.
Az új tulajdonos üzletet csinált, és most nem csak az eddig megtermelt és elvitt profitra gondolok, bár az sem megvetendő. Sokkal inkább a számára létfontosságú dunaújvárosi hengerlési kapacitás megszerzésére, amely nélkül nem tudná feldolgozni és EU-s piacokon értékesíteni az ideszállított bugáit. Magyarán, ki tudja, milyen megfontolásból, a hátunkon vittük be az ukrán kohászat nagy részét az EU-ba, bagóért és bérmentve...
A VÁROS pedig, mint aki elveszítette játszópajtását, a lakóival együtt csak dermedten áll, és vár, és nem tudja, mit tegyen. Hiányzik az igazi irányítás, nincs nagy ívű stratégia és vérbeli stratéga. Egyesek a csodában, mások a kormányban bíznak. Az idő pedig megy. A feladatnak ezer ága-boga van, mégis egyszerű: helyre kell állítani a VÁROS és a GYÁR egységét, természetesen immár 21. századi alapokon. Nem könnyű, a pozíciónk sem a legkedvezőbb hozzá, de nincs más kiút.
Mi, akik itt élünk, működtetjük a GYÁRAT, vagy csak elszenvedjük káros hatásait, szívjuk füstjét, porát, hallgatjuk zaját, joggal várhatjuk el, hogy mindazok, akikre tartozik megoldják a sorjázó, egyre szaporodó és egyre fenyegetőbb gondokat.
Hogy kimondani könnyebb, mint megcsinálni? A feladatok már csak ilyenek. Elvégre senki nem mond le könnyen a néhány tál lencséért megszerzett jogairól az első szóra. És nem is mindenki érti meg az idők szavát – csak azért, mert hallja. Ide politikus kell, határozott vezetés, tárgyalókészség és persze mindent összefogó, útbaigazító stratéga. Na meg kurázsi!
Csak ha minden rendelkezésre áll, akkor változhat a helyzet. Akkor kezdhetnek el működni a dolgok, akkor javul a környezetünk állapota, akkor lesz bizakodóbb a hangulat is. Ha elindul végre a folyamat, egy ponton túl szerencsére öngerjesztővé és megállíthatatlanná válik. Valódi cselekvés kell tehát, és nem ide-oda kacsingató látszattevékenységek. Hogy emelt fővel elmondhassuk a temetőben nyugvó építőknek: amit ránk bíztatok, azt megőriztük, és nehéz munkával ugyan, de tovább is fejlesztettük.
Jó szerencsét!
Tóth László
a Dunaferr egykori vezérigazgatója
