Szadeczkyné Juliska zserbója olyan, mint egy ízes költemény

Baracs Szadeczkiné Rédl Juliannát most mi látogattuk meg az otthonában.

Juliska láthatóan még nem gyógyult fel teljesen az esés következtében tavaly tavasszal szerzett sérülésekből, biceg, de a botot hátra hagyva jön elém, azt mondja, jöttömtől új erőre kapott, még pogácsának is nekiállt. Egyedül él, hét éve, mióta elveszítette a férjét, azóta semmi sem a régi már, nem jár – nem is tud – elmenni a rendezvényekre, a kertet is nehezen győzi, Józsi fia segít sokat, amennyit csak tud, de neki is ott a család és a vállalkozás...

– Hát, csillagom, volt olyan időszakom, amikor többet sírtam, mint reggeliztem. De akárhogy van is, fő a jókedv, nem igaz („Hogy ha nékem sok pénzem lesz” – fakad dalra, mintha gondtalan lenne...), persze van úgy, hogy elkap a szomorúság, de ezeken még sikerült átlendülnöm – mondja. Capuccinóval kínál, ő készíti el, nem engedi, hogy segítsek, „te vendég vagy”, mondja, közben becsmérli az asztalra tett pogácsát, ami szerinte nem olyan magas, amilyen lenni szokott, de az íze jó – én inkább azt mondanám, mennyei, belül omlós, kívül ropogós, falom, egyiket a másik után, közben hallgatom Juliskát, aki csak mesél és mesél gyermekkoráról, lánykoráról, házasságokról, szerelmekről. Időnként megint nótára is fakad, mintha minden rendben lenne. Alapjában véve rendben is van, kapaszkodom bele, hogy bizakodó, vissza akarja nyerni az erejét.

Juliska két hónapja töltötte a 76. életévét. Elérzékenyül, amikor visszagondol a hetvenötödikre, amit kórházban töltött tavaly, ahova még a tortát is vitték neki a kedves ismerősök. Újságolja, 20 évig volt vezetőségi tagja a baracsi Barátság Nyugdíjas Egyesületnek, a kórusban pedig 26 évig énekelt, számos díjat hoztak el. Tőlük méltósággal, de elbúcsúzott, mert már nem bírja az állást, az utazást, elköszönt, ahogyan annak idején a kenyérgyárban meghonosította a szokást: a nyugdíjba menő hozott egy tálca süteményt – mert az senkit nem vág földhöz –, meg valami innivalót, és szépen elköszönt; elénekelte neki a nótáját, kapott egy csokor virágot. Nos, Juliska ilyen formán megadta a módját az énekkartól elköszönésének is januárban, meghívta a polgármestert is a feleségével együtt, Ancikát, az első karvezetőt, szép elköszönő beszédet is írt, és a süteménypartijából olyan mulatság kerekedett, hogy még őt is megpörgették a táncparketten, pedig járni alig tudott.

Odaadó rajongás árad belőle, amikor az unokák kerülnek szóba. Az idősebb Kiss Péter, aki harmonikán játszik, már szinte most híresség, Gábor a fiatalabb zongorázik. Imádják a mama süteményeit, pogácsáját, születésnapi tortáját, de a mami is bármit megtenne értük.

A zene szeretete, mondhatjuk, családi vonás. Juliska például lánykorától énekelget. Szüleit elveszítette a háborúban, testvére nem volt, rokona nincs, a nagymamája nevelte becsületben – Juliska nagy szeretettel beszél róla hosszasan –, már gyereklányként a földeken dolgozott, aztán fiatalként a kertészetben énekelgettek munka közben a lányokkal. Megtudták ezt a karácsonyiak, akik kitalálták, mi lenne, ha elmennének hozzájuk énekelni, aztán szóltak nekik a venyimiek is. Így hozta egyik szereplés a másikat, alakultak sorra az énekkarok, majd szerveződtek a találkozók, később már a versenyek is. A baracsi események szervezéséből és lebonyolításából Juliska is aktívan kivette a részét. Ha szendvicset kellett csinálni, odaállt, ha süteményt kellett sütni, vendégeket fogadni, boldogan csinálta, akár öt-hat tepsivel is megsütött, a zserbója olyan volt, mint az álom. Nem sajnálta a pénzt a jótettekre.

Láthatjuk a háza falán a virágosítási versenyben elért eredmények jutalomtábláit, és szomorú, amiért a növényei megsínylették, amíg ő kórházban volt és lábadozott. A Baracs Községért kitüntetésre a legbüszkébb, és boldog, amiért elismerte a vöröskereszt a vér­adásszervezői munkáját. Isteni receptekkel örvendeztetett meg bennünket, régebben minden PLT-s szakácskönyvben szerepelt valamivel. Mi, újságírók pedig vártuk a könyvbemutatókat, mert tudtuk, hogy a mamik – köztük Juliska is – biztos sütnek nekünk valamit, és nem is csalatkoztunk soha. Aztán emlékezetes, amikor három éve, karácsony előtt csatlakoztunk a Boldog Délután karácsony előtti ételosztásához, a receptbeküldő mamáink süteményeit adhattuk a meleg leves mellé a rászorulóknak. Juliska pogácsát sütött és osztott, csont­ig átfagyott az ételosztás közben, de nem ezt érezte fájdalomnak, hanem azt, amit egy középkorú férfi szemében látott, amikor az még négy pogácsát kért, hogy minden gyerekének jusson otthon.

„Nyíltan nem adhattam neki, mert a szervezők azt mondták, jusson mindenkinek, de félrehívtam az embert, és úgy odaadtam, hadd vigye a gyerekeknek. Félreálltam, és úgy ríttam, alig tudtam abbahagyni. Akkor aztán megfogadtam, ezentúl is sütök bármikor, akármennyi tepsivel, de az osztást nem vállalom.”

Hogy ha nékem sok pénzem lesz! – kezdi újra a nótát Juliska. De fogadok, nem a pénzre gondol. Mert abból annyi mindig van neki, amennyi kell. Emberség, önzetlenség, szeretet, család. Olyan értékek mozgatják, amelyek pénzzel nem kifejezhetőek: meleg szív és életkedv, mindkettő sok bajon és szomorúságon segítette át, és örömteli pillanatokat szerzett neki és a hozzá közelálló embereknek.