Pentelei sport, a disznóvágás

Bár Dunaújváros hagyományosan erős a jégkorongban, van egy olyan klasszikusan téli „sportágnak” számító művelet, amely jóval korábbi tradíciókra tekint vissza városunkban. Ez nem más, mint a disznóvágás, amelynek ilyenkor, télvíz idején van szezonja. 

Egy kis utánajárással kideríthető, hogy Dunapentele igazi nagyhatalomnak számított korábban, mi több, még a főváros „importőrének” számított, ami a disznózsírt illeti – mondta Kronászt Margit, a helyi Intercisa Múzeum történésze. 

Maga a disznóvágás és disznótartás a magyar paraszti társadalomnak bevett szokása volt. Ez adta a húsfogyasztás jelentős hányadát. Amellett, hogy a Mezőföld kukoricatermesztése jó alapot biztosított ennek a műveletnek, két irányba is el tudunk menni. Egyesek saját örömükre és saját maguknak tartották az állatot, sokan azonban eladásra hizlalták a disznókat.

Találni olyan forrást, amely szerint az 1950-es évek előtt heti 5-6 vagonnyi sertést küldtek Budapestre, így Pentele jelentősen hozzájárult a főváros hús- és zsírfogyasztásához. Arról is találni feljegyzéseket, milyen jellegű sertéseket tartottak. 

Dunapentelén elsősorban zsírhasznú mangalica tartása volt a jellemző az ’50-es évekig. Csak ezt követően jelentek meg a húshasznú fajták, de általánosságban nem volt jellemző ezek tartása, néhány gazda próbálkozott vele. 

Miért télen?

Adonyi gyerek lévén nálunk is általános érvényű volt a háztáji tartása, ebbe pedig beletartozott a sertés is. Kölyökként sosem értettem, miért nem lehet nyáron, kellemes 25 fokos melegben, dél körül nekiállni a sertés feldolgozásának. Természetesen ezeket a gondolatokat a „nagy öregekkel” is megosztottam, akik ilyenkor, borvirágos arccal, eretnekséggel vádoltak meg, és ha tehették volna, beletöltöttek volna az első hurkába, ami a kezük ügyébe akad. 

A sertés feldolgozása nagy családi eseménynek számított, régen látott rokonok szomszédok, komák, barátok is részt vettek ezeken az alkalmakon. A disznótoron pedig lehetőség nyílt az ismerkedésre, beszélgetésekre. Sokszor már a késő őszi, adventi időszakban megkezdődött a disznóvágás, amelynek elsődleges oka az volt, hogy a hideget, mint a tartósítás egyik fázisát tartották számon, lévén, hogy a jégszekrények, hűtőládák még nem terjedtek el akkoriban. 

A Mezőföld adottságai nyomán arról szóló feljegyzések is vannak, hogy az állatokat különböző magvakkal, darával etették, lehetett az kukorica, árpa vagy búza. 

A feldolgozás

Itt szeretnék megnyugtatni mindenkit, hogy a gyengébb gyomorral megáldott, akár vegetáriánus életmódot folytató olvasók is nyugodtan velünk maradhatnak, az alábbiakban ugyanis nem a sertés feldolgozásának folyamatait és állomásait ismertetem. Bár számtalan ilyen eseményen vettem részt, egyfelől nem illő ezeket papírra vetni, másfelől pedig aki részt vett hasonlón, pontosan tudja, miről van szó, aki pedig nem, az nem innen fogja megtanulni, hogyan is kell csinálni. Az alábbiakban a perzselésről lesz szó, amelyről több korabeli feljegyzés is árulkodik. 

A múzeumnak van a tulajdonában egy fa tüzeléses pörzsölője. Pentelén egyébként elsődlegesen a szalma volt elterjedt, ezt követően jelentek meg a fa- majd a gázpörkölők, amelyek kézi pörkölők voltak és az Alföldről terjedtek el. Az 1970-es években azonban már biztosan jelen volt a szalma mellett több másik modernebb perzselő eszköz is.

A feldolgozás szerves része volt a gasztronómiának is. Csakúgy, mint máshol, Dunapentelén is népszerű volt a hurka, kolbász, a pecsenye, a szalonna. Külön említik a kásás hurkát, amely a ’70-es évekig a legnépszerűbb hurkaféle volt. Ezen kívül ismert és népszerű a májas és a véres változat is, ezeket többféleképpen fűszerezték – tette hozzá a szakértő. 

Minden esetben disznótor zárta az eseményt, amely jelentős eseménynek számított a családok életében. Ekkor megjelentek a különböző maskurák, akik kéményseprőnek vagy cigánynak öltöztek és – nagy derültség közepette – megpróbáltak csenni a friss falatokból. 

Másnap pedig kóstolót is kaptak azok, akik részt vettek az eseményen, így egyrészt kevesebb húst kellett tárolni, másrészt pedig az ünnepi asztalra bőven kerülhetett a „disznóságokból”.