Azt a meccset soha nem lehet elfeledni: csend ült a stadionra

Ma a labdarúgás több mint egyszerű sportág, nem véletlenül nevezik a világ legfontosabb mellékes dolgának. Emberek százmilliót mozgat meg, a foci vb bolygónk legnézettebb eseménye, egy ország szurkol a válogatott csapatnak, osztozik a sikerben, és együtt búsul a nemzeti tizeneggyel a vereség után. Egy horvát lapban olvastam, hogy 2018-ban, amikor Moszkvában a horvát nemzeti 11 világbajnoki döntőt játszott a franciákkal, csak az újszülöttek és a haldoklók nem ültek le otthon a képernyők elé. 
Meghódította a világot 
A mai labdarúgás szabályainak alapjait a XIX. század közepén Angliában fektették le, amikor különválasztották a rögbit és a futballt. 1848-ban a Cambridge-i Egyetemen dolgozták ki részletesen a futball szabályait. A focilabda attól kezdve elindult hódító útjára. 
A sporttörténelem egyik legtöbb nézője – egyes adatok szerint 199 854 fő – szintén a labdarúgáshoz kapcsolódik, mégpedig 1950. július 16-a, amikor a brazíliai Rio de Janeiróban lejátszották a világbajnoki döntőnek beillő mérkőzést, ahol Uruguay 2–1 arányban legyőzte a házigazda Brazíliát. Uruguay úgy lett világbajnok, hogy egy négyes döntő során győzött, ez volt az egyetlen olyan torna, ahol a finálé nem egy mérkőzésen dőlt el. Uruguay akárcsak 1930-ban, az első labdarúgó-világbajnokságon ismét megszerezte a trófeát, így már kétszeres világbajnoknak mondhatta magát. 
A FIFA labdarúgó-világbajnoksága a nemzetközi labdarúgóélet legfontosabb és legnépszerűbb viadala. A ­FIFA-­tag nemzeti férfilabdarúgó-válogatottak versengenek a kupáért, amit a négyévente rendezett döntő nyertese kap meg. Az első döntőt 1930-ban rendezték meg Uruguayban, és a kupát azóta minden negyedik évben kiadták, kivéve, amikor a második világháború miatt nem rendeztek labdarúgó-világbajnokságot. 
Az 1950-es labdarúgó-vb előkészületei 
A világháború miatt a világbajnokságot nem rendezték meg 1938 óta, az 1942-re és az 1946-ra tervezetteket törölték. A háború után a FIFA intenzíven dolgozott a torna mihamarabbi újraindítása érdekében, és elkezdték keresni a világbajnokság helyszínét. A háború következményeként Európa nagy része elpusztult, így az Öreg-kontinens nem jöhetett szóba, egy ideig úgy tűnt, hogy az embereket merőben más foglalkoztatta, mint a labdarúgás, így a szervezők még azzal a gondolattal is foglalkoztak, hogy elhalasztják a tornát, de végül Brazília bejelentette szándékát, hogy megrendezi a világbajnokságot. A brazilok azt kérték, hogy a tervezett időpontot halasszák el egy évvel, így 1949 helyett az esemény megrendezésére 1950-ben került sor. A házigazda ország kiválasztásánál, az is fontos szempont volt, hogy az 1934-es és az 1938-as világbajnokságokat Európában rendezték meg, az előbbit Olaszországban, az utóbbit pedig Franciaországban, így nyilvánvaló volt, hogy szervezés jogát egy dél-amerikai országnak adják oda. Ez volt az első olyan torna, amelyen a kupát Rimet-kupának hívták, hogy ezzel ünnepeljék Jules Rimet elnöklésének 25. évfordulóját. Jules Rimet francia sportvezető, a Francia Labdarúgó Szövetség elnöke, majd a FIFA elnöke lett, és 33 évig vezette a Nemzetközi Labdarúgó Szövetséget. Róla nevezték el a vb-trófeát, a Rimet-kupát, amelynek az volt a különlegessége, hogy amelyik csapat háromszor megnyeri, az hazaviheti örökre. Érdekes, hogy miután 1970-ben Brazília harmadszor is megnyerte a kupát, Rio de Janeiróból ellopták, és máig sem került elő. A kupa Niké istennőt ábrázolta, aki a görög mitológiában a győzelem istennője volt. Mint említettük, a világbajnoki kupát először Uruguay válogatottjának sikerült elnyernie 1930-ban. Miután megvolt a házigazda, a következő nagy kérdés az volt a FIFA számára, hogy miként tudja a háborúból éppen csak felocsúdott országokat rábírni arra, hogy részt is vegyenek a tornán. Magyarország nem vett részt rajta, ahogy sok európai ország sem. Az akkori II. világháború utáni európai viszonyokról árulkodik az is, hogy Németországot a FIFA még nem vette vissza a tagállamai közé. A Szovjetunió pedig nem érezte úgy, hogy még vállalhatná a versenyt a világ legjobbjaival, ezért az egész keleti blokk – az előző két vb ezüst­érmesével, Csehszlovákiával és Magyarországgal az élen – kényszerből távol maradt az eseménytől. A belgák anyagi okokra hivatkozva léptek vissza, Olaszország és Ausztria, a háború előtti két sikeres csapat a nemzetközi szankcióknak volt kitéve, Japán pedig megszállás alatt állt, így szereplésük kétséges volt. A FIFA viszont nagyon szerette volna, ha az olaszok részt vennének a tornán – egyes hírek szerint az olasz csapat teljes költségét a FIFA állta –, így a kétszeres címvédő olaszok végül is felszálltak egy Brazíliába tartó hajóra. A finnek szintén bejelentették távolmaradásukat, a jugoszlávok viszont képviseltették magukat a tornán, a FIFA engedélyezte, hogy brit bajnokság első két helyezettje részvételt harcolhasson ki a brazíliai világbajnokságon, a győztes Anglia lett, ők büszkén ki is jelentették, hogy utaznak, ellenben a második skótok már előre közölték, hogy csak akkor mennek, ha megnyerik a brit bajnokságot, de másodikak lettek, így otthon maradtak. 

India lemondta a vb-t, mert játékosait nem engedték mezítláb játszani

Törökország és India lemondta a szereplést, az indiaiak például azt nehezményezték, hogy a FIFA nem engedte meg nekik, hogy mezítláb játszanak, a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség így felkérte Franciaországot és Portugáliát, hogy vegyenek részt a tornán, de az ajánlatot mindkét ország visszautasította. Végül annak ellenére, hogy eredetileg 16 csapat kvalifikálta magát, a visszalépések miatt mindössze 13 csapat vett részt a tornán, Európából Olaszország, Jugoszlávia, Svájc, Spanyolország, Anglia és Svédország. Rajtuk kívül még ott volt Brazília, Bolívia, Chile, USA, Mexikó, Paraguay és Uruguay nemzeti tizenegye. 
Végre a labdáé lett a főszerep 
Eredetileg a torna lebonyolítása úgy történt volna, hogy a 16 csapatot felosztják négy négycsapatos csoportba, ahonnan a csoportgyőztesek továbbjutnak a négyes döntőbe, annak során eldöntik a győztes kilétét egy csoportkör formájában. Mivel azonban csupán 13 csapat versenyzett, így kialakítottak két négycsapatos, egy háromcsapatos, végül egy kétcsapatos csoportot. A csoportkörök legnagyobb meglepetése kétségkívül az volt, amikor az Amerikai Egyesült Államok válogatottja 1–0 arányban legyőzte Anglia csapatát (amikor az eredmény megjelent az angol újságokban, sokan azt hitték, hogy sajtóhibáról van szó). Végül a négyes döntőben azok a csapatok szerepeltek, amelyek megnyerték a csoportjukat. Ezek a következő válogatottak lettek, Brazília, Uruguay, Svédország és Spanyolország. Négyük közül az lesz a világbajnok, aki egy körmérkőzés során ennek a csoportnak az élén végez. A négyes döntő mérkőzéseinek Rio de Janeiro és São Paulo adott otthont. Brazília az összes mérkőzését a riói Maracanã Stadionban játszotta, amíg São Paulóban rendezték az összes többi olyan találkozót, amelyben nem volt érdekelt a házigazda. Brazília Svédországot 7–1-re, Spanyolországot pedig 6–1-re verte meg, ugyanakkor Uruguay meglepetésre szenvedett, 2–2-es döntetlen a spanyolok, majd szűk 3–2-es győzelemmel a svédek ellen. Nem csoda, hogy szinte mindenki brazil világbajnoki címet várt, hiszen a házigazdáknak egy sima döntetlen is elég lett volna a sikerhez, de ezért szép a labdarúgás, mert nem így történt. 
A döntő mérkőzés 
A körmérkőzések tehát úgy alakultak, hogy az utolsó, Brazília–Uruguay összecsapás döntött a világbajnoki cím sorsáról. Az izgalmak a döntő napján csak fokozódtak, a Maracanã stadionban a hivatalos adatok szerint 199 854, a nem hivatalosak szerint 210 ezer ember zsúfolódott össze. A háromhetes karnevál csúcspontja lett volna a brazilok vb-győzelme. Jules Rimet FIFA-elnök előre megírta portugálul a gratulációját, a brazil szövetség már elkészítette a játékosok névre szóló aranyérmeit, s egy győzelmi indulót is megkomponáltak. 
Amit senki nem gondolt 
A döntőben a brazilok azonnal támadásba lendültek, jelezve, hogy nem a döntetlenre játszanak, az első fél­időben viszont remekül semlegesítette az uruguayi védelem Ademirt, aki addig már 8 gólt szerzett a tornán. A második félidő második percében aztán szinte felrobbant a stadion, amikor Ademir csúsztatott Friaça elé, ő pedig a hosszú alsóba gurított az uruguayi kapus, Roque Maspoli mellett. A karneváli hangulat tetőfokára hágott, a brazil alakulat kicsit elragadtatta magát, szövetségi kapitányuk pedig az eredmény tartására utasította játékosait, ami megbosszulta magát. Uruguay először kiegyenlített, majd megszerezte a vezetést is, amit már a brazilok nem tudtak behozni, így mindenki meglepetésére Uruguay nyerte a mérkőzést és ezzel megszerezte másodszor is a világbajnoki címet. Brazília valósággal összeomlott, és gyászos csend telepedett a stadionra, sokan öngyilkosságot követtek el, nemzeti tragédiának fogták fel a vereséget a latin-amerikai országban. A brazil újságok nem voltak hajlandóak írni a döntőről, a játékosok pedig vagy a válogatottból vonultak vissza, vagy a teljes futballkarrierjüket befejezték. Uruguay mellett a ­FIFA lett a másik nagy nyertes, a szövetség megszilárdította helyzetét, de a további világbajnokságok sorsát is, így nem volt kérdéses, hogy megrendezésre kerül-e a következő 1954-es torna, ami viszont már számunkra – magyarokra nézve – egy drámai döntővel ért véget. 
 

Felhasznált irodalom
– https://www.origo.hu/sport/vb/2018/20180411-fifa-1950-vilagbajnoksag-brazilia-uruguay-maracana.html 
– Göbölyös N. László: A futball, Változó Világ 2., Budapest, 1995. 
– Sportlexikon. Főszerkesztő. Nádori László. Budapest Sport, 1985. 
– Futball Enciklopédia – Carlton Books Ltd. 1998. „Labdarúgó vb-történelem, 1950: Brazil öngyilkosság a futballpályán és a lelátón”, jochapress.hu.