A palmiryi vérengzés – a nácik borzalmas bűncselekménye

DH-összeállítás – Az első lengyel tragédia Katyn, ott a közeli erdőkben, 1940 áprilisában és májusában 22 ezer lengyel katonai foglyot és polgári személyt mészároltak le a szovjetek Sztálin parancsára, mindenféle vád és ítélet nélkül. A másik a palmiryi vérengzés, amikor is a németek 1939 decembere és 1941 júliusa között több mint 1700 lengyel katolikust és zsidót öltek meg. Csak 1940. június 20-án és 21-én a lengyel politikai, kulturális és társadalmi elit 358 tagját gyilkolták meg e két nap alatt náci németek a Palmiry melletti erdőben.

Palmiry egyike azoknak a helyeknek, ahol a nácik a leghírhedtebb lengyelországi bűncselekményeiket elkövették, és a katyni vérengzéssel együtt a lengyel értelmiség világháború alatti mártíromságának a szimbólumává vált. A szovjetek és a németek szándéka is ezzel a gyalázatos tettel az volt, hogy a lengyeleket megfosszák politikai és kulturális vezetőitől, erről a német nácik és a szovjet kommunisták még a háború előtt megegyeztek.

Miért Palmiry lett a kiválasztott vesztőhely?

A Varsó közelében lévő falucskára azért esett a nácik választása, mert Varsóban a megszállást követően megalakult a Lengyel Földalatti Állam nevű ellenállási szervezet, amely fegyveres harcra szólította fel a lengyeleket. A németek ezt igyekeztek felszámolni, ezért tömeges letartóztatásokba kezdtek, megteltek a börtönök, sok lengyel hazafit, valamint katolikus papot és tanárt pedig koncentrációs táborokba hurcoltak, majd elkezdték a tömeges kivégzéseket. A megszállás első hónapjaiban Hitler emberei a lengyel parlament (Szejm) mögötti parkban több száz lengyel polgárt végeztek ki. A náci hatalom már akkor aggódni kezdett, hogy sokáig ezeket a gaztetteket nem tudják titokban tartani, ezért úgy döntöttek, hogy a lengyel főváros helyett a közeli Palmiry falu melletti erdőben fogják folytatni gyilkosságsorozatukat. A település mindössze 30 km-re volt Varsótól, így ez a helyszín ideális volt a németek számára. A kivégzések végrehajtói az SS (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt katonai és védelmi szervezete) tagjai voltak. A műveleteket viszont a Gestapo (Harmadik Birodalom politikai titkosrendőrsége) tisztjei felügyelték. A likvidálásokat Josef Meisinger SS-ezredes irányította, aki akkor a varsói rendőri szervek parancsnoka volt. A kivégzéseket minden alkalommal gondosan előkészítették, a tömegsírokat már néhány nappal korábban megásatták, a sírok 30 méter hosszú és körülbelül 3 méter mély árkok voltak. Azon a napon, amikor a kivégzéseket végrehajtották, a lengyel erdészeti dolgozókat szabadnapra küldték, ezután a területet német fegyveresek vették körül, nehogy illetéktelenek bejussanak.

A kivégzésekre alkonyatkor került sor

Amikor kisebb csoportokat végeztek ki, akkor csak kis gödröket ástak, és abba temették el a szerencsétlen embereket, az erdei irtásokat, ahol a gyilkosságokat elkövették, helyhiány végett folyamatosan növelték. Az áldozatokat a közeli börtönökből szállították a helyszínre, az ártatlan embereknek cinikusan azt mondták a német SS-katonák, hogy egy másik börtönbe fogják őket átszállítani, így még azt is engedélyezték nekik, hogy személyes tárgyaikat is magukkal vigyék. A kivégzésekre általában alkonyatkor került sor, ez is a megtévesztés eszköze volt. Az intézkedések hatékonynak bizonyultak, a mit sem sejtő lengyel foglyok türelmesen vártak a sorsukra. A helyszínen elvették a foglyoktól csomagjaikat, de azt engedélyezték, hogy az iratokat és a kisebb holmikat maguknál tartsák, a zsidók megtarthatták sárga csillagaikat, a börtönkórházban dolgozók pedig a vöröskeresztes jelvényeiket, majd a mit sem sejtő embereket gyorsan a gödrök szélére terelték, ahol géppuskatűzzel végeztek velük. Egyes esetekben az áldozatokat egy hosszú póznához kötözték, később kisebb támasztékokat használtak, hogy a testek a tömegsírban minél egyenletesebben feküdjenek egymásra. A kivégzések befejezése után a sírokat földdel töltötték meg, álcázásként pedig mohát és tűlevelet szórtak rájuk, majd fenyőfacsemetékkel ültették be az egész helyszínt. A hatóságok végül értesítették a hozzátartozókat, hogy a foglyok természetes okból kifolyólag elhunytak.

Bármennyire is igyekeztek a németek eltusolni ezeket a szörnyű a gyilkosságokat, idővel Varsóban elterjedt a hír, hogy valójában mi is történik Palmiry mellett, ezért a későbbi lengyel foglyok elszállításuk alkalmával már több kis cédulát dobtak ki az őket szállító járművekből, így próbáltak üzenni családjuknak. Az erdőgazdaságban dolgozó erdészek is látták a szállítmányokat, és hallották a lövéseket, így annak ellenére, hogy ezt szigorúan titokban kellett tartaniuk, mégis voltak olyanok, akik beszéltek, ezért egyre inkább kitudódott, hogy valójában mi is történt. Az SS tagjai a kivégzéseket fényképekkel dokumentálták, de 1940. május 30-án ezt Josef Meisinger ezredes szigorúan megtiltotta, sőt igyekezet minden rá utaló nyomot eltüntetni.

Fogolyszállítás 1940. június 20–21.

Ezen a két napon három szállítmánnyal 358 lengyel foglyot szállítottak a Palmiry melletti vesztőhelyre. A pontos dokumentálásnak köszönhetően az áldozatok között megtalálható több vezető beosztású politikus, sportoló és közéleti személyiség. Kivégzésük igazolta, hogy a megszállók célja valóban az volt, hogy kiiktassák a lengyel értelmiséget, így a nemzet magára marad, képzett emberek hiányában pedig nem fog önálló államban gondolkodni, illetve azt később működtetni. Az 1940. június 20-án és 21-én kivégzettek között volt:

Maciej Rataj, a Szejm korábbi elnöke, Mieczysław Niedziałkowski, a Lengyel Szocialista Párt politikusa, Jan Pohoski, Varsó háború előtti alpolgármestere, Ludomir Skórewicz, a varsói járás háború előtti elöljárója, Halina Jaroszewiczowa parlamenti képviselő, Henryk Brun gyáriparos, volt parlamenti képviselő, a Lengyel Kereskedelmi Szövetség elnöke, Janusz Kusociński atléta, a 10 000 m-es hosszútávfutás győztese volt az 1932-es nyári olimpián, Feliks Zuber atléta, a Warszawianka sportklub helyettes elnöke, Tomasz Stankiewicz pályakerékpáros, az 1924-es nyári olimpia indulója, Jan Wajzer jogi doktor, Danzig Szabad Város Lengyel Uniójának főtitkára, Stefan Kwiatkowski, a közép- és felsőfokú iskolákban oktató tanárok szövetségének helyettes elnöke, Władysław Dziewałtowski-Gintowt, Tadeusz Fabiani, Edmund Grabowski, Czesław Jankowski, Stanisław Jezierski, Józef Krasuski, Jerzy Niżałowski, Józef Starzewski és Wacław Tyrchowski ügyvédek, Stanisław Beer, Jadwiga Fuks és Maria Witkowska festők, Helena Łopuszańska színésznő, Alicja Bełcikowska, Jan Bełcikowski, Grzegorz Krzeczowski, Wojciech Kwasieborski, Tadeusz Lipkowski és Jan Werner írók, publicisták. Ebből a névsorból is látszik, hogy a németek nem véletlenszerűen, hanem nagyon is tudatosan válogatták ki áldozataikat.

Az első kivégzések már 1939 végén elkezdődtek

Meg nem erősített források szerint az első kivégzéseket Palmiryban már 1939. december elején hajtották végre, ekkor 70–80 embert gyilkoltak meg, valamennyi áldozat zsidó volt. Néhány nap múlva, de még 1939-ben 46 főt végeztek ki, közöttük több varsói polgárt, tanárt és értelmiségit. A Lengyelországban működő Nemzeti Emlékezet Intézetének munkatársai szerint titokban további 70 embert gyilkoltak még meg 1939 vége előtt. 1940 elején a Gestapo embereinek sikerült beépülniük a lengyel ellenállási mozgalomba, így több száz embert tartóztattak le csak Varsóban. Közülük először 80-at, majd később további 118 embert végeztek ki. A következő tömeges kivégzést 1940. február 26-án hajtották végre, 190 embert öltek meg, köztük 6 nőt. Erre bosszúból került sor, mert két nappal korábban ismeretlen tettesek merényletben meggyilkolták Legionowo német polgármesterét. Márciusban ugyancsak megtorlásként 34 ártatlan lengyel polgár végeztek ki, életkoruk 17–60 év között mozgott. Ezután felgyorsultak az események, a Palmiry melletti erdőben százával végeztek ki embereket, minden ítélet és bírósági végzés nélkül. 1940. július 23-án Hans Frank kormányzó hivatalosan kinyilvánította, hogy a büntetőakció véget ért. Ennek ellenére a kivégzések még egy éven át tovább folytatódtak.

A kivégzések befejezését követően a sírokat földdel töltötték meg, fákkal álcázva

A háború után a lengyel hatóságok 24 tömegsírt tártak fel. Több mint 1700 holttestet exhumáltak, de csupán 576 személy tudtak azonosítani közülük. Később lengyel történészek további 480 áldozat azonosítását végezték el. Ugyanakkor szinte biztos, hogy a Palmiry melletti erdőben további feltáratlan sírok vannak. A kivégzéseket irányító Josef Meisinger SS-ezredest, a szövetséges erők letartóztatták, majd átadták a lengyel hatóságoknak, később bíróság elé állították, majd 1947 márciusában felakasztották.

Mi, magyarok testvérnépnek tartjuk a lengyeleket. Az ő fájdalmuk, a mi fájdalmunk is egyben. Ezért a palmiryi vérengzésre úgy kell tekintenünk, mintha abban egy kicsit mi is érintve lennénk, nekünk is kell, hogy fájjon, ezért őszinte tisztelettel gondolunk az ott ártatlanul kivégzett lengyel barátainkra!

A cikkhez felhasznált szakirodalom

Nemzeti Emlékezet Intézete – a lengyel nemzet elleni bűncselekmények üldözésének bizottsága Budapest: Aquila Könyvkiadó (2000).

https://mandiner.hu/cikk/20200622 palmiry emlekezete a nacik lengyelellenes buntetteirol.

Keegan, John. A második világháború (magyar nyelven). Budapest: Európa Könyvkiadó.

A lengyel emigráns kormány és a Szovjetunió kapcsolatfelvételének dokumentumai, 1941; ford., sajtó alá rend. Csősz László; JATE, Szeged.

Gilbert, Adrian. A német villámháború 1939–1943. Budapest: Hajja és Fiai (2001).

Földi Pál: A német titkosszolgálat a második világháborúban. Az Abwehr, az SD és a Gestapo története; Laude, Bp., 1998.