Hol is találkoztam Önnel először?

Ő pedig, akit egymás között csak Johannának hívtunk – igen -, ő volt az ország első, Magyarországon végzett építészmérnök nője.

Aztán más szelek fújtak. Ötvenhat novemberében futottam vele össze, egy kis kokárda volt a kabátján, és azt mondta nekem, csak úgy, hirtelen: „vigyázzon magára”! Az események sodra vitt engem. Az agyamban, hátul már sejtettem az elbukást, de bíztam egy gazdasági átszervezésben, mint a 26/3 Munkástanácsának megválasztott elnöke, bíztam abban, hogy legalább egy igazságosabb és hatékonyabb gazdasági átszerveződés, igazabb és dinamikusabb helyzetbe hozza országunkat.

Már ott sejlett bennem a felelősségre vonás elkerülhetetlensége, és éppen ezért, minden vállalatot érintő jegyzőkönyvet a párt részéről kinevezett igazgató titkárnőjével írattam. Mi tagadás, valójában a Munkástanács irányította a vállalatot, és az országos sztrájkban való taktikus beilleszkedést.

Később azt suttogták, hogy Johanna összeveszett Bondor Józseffel, és a heves szóváltásban leköpte a vezérigazgatót. Ez az országos sztrájk idején, decemberben történt. Megtehette, mert az eseményekben való, mondhatnám kétséges viszonyulása ellenére is „érinthetetlen” volt az auschwitzi haláltábort túlélt asszony.

Tavaszias idő volt éppen, s a tököli internálótáborban is érezni lehetett a reménység szelét. Már rendeződtek a soraink, a helyzetünk. Egy éjszaka vittek át, vagy háromszázunkat Kistarcsáról, ide, ahol Maléter Pált orvul letartóztatták, majd kivégezték. Az egykori kaszárnya több belövéstől romos állapotban volt, ezt kellett helyreállítani, így aztán, válogatással ács, kőműves, szerelő volt csoportunk.

Egy hosszú, üres raktárépületbe szállásoltak el bennünket. A betonpadlóra szalmát terítettek, arra lópokrócot, s mi úgy, kinek milye volt, kabátostól a földre kuporodtunk, és próbáltunk aludni. Vacogtam igaz, de fiatal voltam, mindent kibírtam. A börtönön belül is létezik a hierarchia.

„Csoportvezető” lettem: a víz-, csatorna- és fűtésszerelők, villanyszerelők tartoztak hozzám, és lázas sietséggel végeztük a felújítást. Megvolt a mérnök csoport, immár ceruzával, papírral, rajzszerekkel, még épületgépészeti szakkönyvet is kérhettem, kaptam. Lassan úgy teltek a napok, mintha reggelenként hivatalba mentem volna, ahol egy közös, nagyobb teremben elhelyezkedve rajzoltunk, terveztünk, és a szükség szerinti helyszíni művezetéseket végeztünk. Meddig mehet ez…?

Egy reggelen artikulátlan ordítással megjelent a táborparancsnok, jellemezhetően egy hatalmas, díszruhába öltözött vaddisznó. „Maga mit csinál… maga mit csinál… maga mit csinál!!! Kifelé!” Észvesztve rohantunk a szabadba, ahol látjuk ám, hogy a tábor minden épkézláb embere (ekkorra már ezren is lehettünk) ész nélkül szépíti a létesítmény, általunk rendezett kertjét, füvet nyír, murvát terít.

Nem messze tőlem egy üres talicskát fedeztem fel, odarohantam, felkaptam, és mint aki a többi talicskázó közé tartozik, lázasan terítettem az úttestnyi széles kerti sétányt. Ott tudtam meg, hogy szemle lesz, a létesítmény vezetője tesz látogatást, s emiatt van ez a felfordulás. Mit mondjak, a sok száz kéztől pillanatok alatt ragyogott minden…

Az érkezés váratlan volt. A laktanya bejáratától jelentettek a parancsnokságnak, hogy jönnek. Egy fekete Mercedes jelent meg az úton, lassan gördült, aztán megállt, és egy középkorú nő lépett ki a kocsiból. A véletlen úgy hozta, hogy én, a talicskámmal éppen vele szemben voltam, alig tíz méterre. A szemünk találkozása leírhatatlan hatást váltott ki benne. Láthatóan, talpig elvörösödött, amint nézte a kissé megviselt, mosolygós arcomat. Megfagyott a csend. Azt hiszem, az a ritka pillanat állt elő, amikor nem tudta, mitévő legyen. Visszaszállt a kocsiba, intett a sofőrnek, az megfordult és ahogy jöttek, elhagyták a létesítményt. A felsorakozó smasszerek stábja, a parancsnok és helyettesei értetlenül nézték az eltűnő gépjárművet. A rejtély nyitját én tudtam egyedül, de az, amiről nem beszélünk, amit elmondani nem lehetett senkinek.

Mi is történt? Wolf Johanna 1957 januárjában, néhány munkatársával visszament Pestre. Megalakult, megalakította a Bányászati Építő Vállalatot, amelynek vezetője lett. Ehhez a céghez tartozott az úgynevezett KÖFA is, a büntetésüket letöltő emberekkel, építőmunkásokkal, és ilyen módon nekünk is ő lett a munkáltatónk. Tisztelt vezetőink tehát arra készültek, hogy bemutassák, milyen nagyszerűen felújíttatták az egykori kaszárnyát. Johanna jött hát szemlére, őt várták, s a furcsa távozás a legnagyobb zavart keltette bennünk. Még napokig szépítettük a körletet. Én, két mérnöktársammal az úthengert húztam napokig az asztallapsima terepen. Nem tudom, valamit sejthettek, hogy „megkülönböztetett” tisztelettel dolgoztattak a tervezőasztal után, de aztán visszatért minden a régi kerékvágásba, egy kivétellel. Kijelentettem, hogy inkább „dolgozni” szeretnék. Ezt tudomásul vették, s ettől a naptól kezdve én is a téglát pucoltam a többiekkel.

Harmadik találkozásom a volt főmérnök asszonnyal 1958 szeptemberében volt. Miután 1957 nyarán szabadultam a tököli internáló táborból, napok alatt követték egymást a felmondások és felvételek. Egyszer csak kiderült, hogy sehová, még segédmunkásnak sem vesznek fel.

Egy darabig „bujtatott” író- és számológép-műszerészként dolgoztam egy maszeknál, majd protekcióval a Dunaújvárosi Víz- és Csatornaműveknél fűtésszerelő lehettem. Munkaügyi helyzetem a városban kilátástalan volt. És akkor eszembe jutott W. Johanna. Az Iskola utcai központban jelentkeztem nála. Négyszemközt voltunk. Kétségbeesésemben a sírás környékezett. Körülnézett, és a következőket mondta: „Lajos, mérnökként az országos párthatározat miatt nem tudom elhelyezni, de munkásállományban, vezetőszerelőként igen. Tatabányára, ahol gyakorlatilag művezetőként dolgozhat.” Tököli találkozásunkról nem beszéltünk, az tabu volt. Később tudtam meg, hogy jó néhány társamon segített, hasonló módon.

Sokszor gondolkoztam, mi a titka? Ez a titok egyszerű és a legnagyobb tiszteletet érdemlő volt. Sok emberi reakcióval ellentétben, szenvedéseiből nem a bosszú, hanem a nyitott empátia érvényesült azokkal szemben, akik tisztább, „jobb” világra vágytak.

Ezért segítettek rajtam is.

Wolf Johanna… Mama… nem tudom, hogy hol vagy… az Isten áldjon meg!