Boór János öregséggel és betegséggel, korral, kórral dacolva is tréfálkozik

Több hobbija is van, s mindegyik terén elérte úgymond egyéni csúcsát: rádióamatőr volt, verseket írt, fotózott, és képzőművészként is bemutatkozhatott. Micsoda hihetetlen gazdag pálya! Vajon hogy fér bele ennyi minden egy életbe? Elmondja.

A legnagyobb kegyelem, ha az ember nem marad egyedül

Ülünk az idősotthon klubszobájában, kerekesszékbe kényszerülve is, korral, kórral, öregséggel és betegséggel dacolva tréfálkozik, s mosolyog a szeme, akár a boldog embereké. Azt mondja, kicsit megromlott a látása, a hallása sem a régi már, itt-ott megkopott az emlékezete, s a beszéd sem úgy megy, mint egykor. De mindezek ellenére ő még most is megmaradt a Boór Janinak.

1935. február 28-án született Előszálláson, s mint mondja, ő még a bába kezébe esett. Apját kuláknak nyilvánították, így ő nem mehetett gépipari technikumba, de akkor alakult az építőipari technikum Fehérváron, oda felvették. Mivel mindenáron „villamos” ember szeretett volna lenni, két év után átjelentkezett a gépipari technikumba.

– Anyámtól kaptam száz forintot. Felmentem a minisztériumba, ahol egy pipás bácsival sétálgattam fel-alá, s közben elmeséltem neki a panaszomat. Azt mondta erre, másnap menjek be a gépipariba, fel vagyok véve. Ő volt Áron-Nagy Lajos, aki akkor a fehérvári iskolában tanított. Ilyen szerencsém volt mindig.

Hogy szerencséje volt-e vagy valami más, afölött nem vitatkozunk. Ő úgy gondolja, hogy az élet mindig sodort valakit az útjába, aki segítette, patronálta kedvteléseit és munkáit.

– Annyira a kezdet kezdetén volt minden az épülő városban, hogy a Kandó elvégzése után hívtak tanítani, s a szakmunkásképzőben érettségizett diákokat oktathattam. Én készítettem fel őket az egyetemi, főiskolai felvételire. Osztályfőnök lettem, és az írógépműszerészektől kezdve a gelkásokon keresztül az autóvillamossági műszerészekig voltak tanulóim.

Sok-sok nevet fel lehetne sorolni itt, akikre büszke lehet, hiszen egykori diákjai között sebészorvos, gyógyszerkutató is van, de még annál is több irodalmat szerető, remek ember. De biztosak lehetünk, hogy hosszú lenne az a lista is, amely a neki hálás diákok, rádióamatőrök, versbarátok, fotóklubosok, kollégák, barátok és ismerősök nevét rögzítené.

– A fiatalokat látva kezdtem más irányba elindulni, s megalakítottam a rádióklubot. HA4YV, ez volt a hívójelünk. Országosan is híresek lettünk. A Lánczos Bandit fűzögettem mindig, hogy írjon rólunk… Mentünk sokfelé az országban, megtaláltuk a Jakab-hegyet, ahol tiszta vételre volt lehetőség, ezért építettem ott egy „házikót”, egy rádióállomást. Négy éven keresztül minden hétvégén mentünk a rádióamatőrökkel. A többiek forgalmaztak, én pedig gondolkodtam.

Amikor az ember a csöndet hallgatja, amiben még levélsusogás sincs, akkor a gondolatok szinte visszhangzanak a fejünkben.

Megszületett az első verse

Megvénülni nem bűn, csak állapot, / megvénülni az tud, ki fiatal volt. / Voltam-e fiatal, mennyire? / Éltem az életet többnyire.

Ez a strófa bizony nem egy fiatal ember verse. Mert érdekes módon Boór János élete akkor érte el a zenitjét, amikor nyugdíjba ment a Dunaferr Szakközépiskola és Szakiskola műszaki pedagógusaként. Akkor találtak rá újra mindazok, amik – utólag döbbenünk rá persze – a legfontosabbak az életben: szabadság, ihlet, szerelem. Volt idő alkotni, utazni, fotózni, verseket írni.

– Akkor mondta a Szente Tündi, Jancsi, hozzuk ezt le… Így került a sajtóba jó pár versem. Aztán a nagy húzásom az volt, hogy vettem egy nagy tudású digitális fényképezőgépet, s attól kezdve ti, szerkesztők rám szoktatok. Fotókat, kis riportokat készítettem a vasműs újságba meg a városi lapba.

Ne ugorjunk ekkorákat

Az első verset nem több követte, hanem többkötetnyi. Az első 2005-ben jelent meg Lelkem mélyéből fölzengő címmel, riportkötetét 2008-ban adta ki Arcok és értékek az acélvárosban címmel. Termékenyen hatott rá a tokaji írótábor, ahová öt éven keresztül meghívták. Idén jelent meg ötödik kötete, a Ki vagyok én? című antológia. A kötetben verseit művészi fotói és talált tárgyakból, műszerelemekből készült kisplasztikáinak képei illusztrálják. Ez utóbbiak (kritikusa tárgyi absztrahálásnak nevezte) sikerének megint csak személyhez kötődő története van.

– A fotóklubban találkoztam ifj. Koffán Károllyal, aki egy közös kiállítás tervén dolgozott. A tárlatra mindenki hozta a munkáit, én pedig vittem a kacatjaimat. Ready-made-jeim (műalkotássá lett használati tárgy – a szerk.) több kiállításon is bemutatkoztak, a legkiemelkedőbb mind közül a Stefánia-palotában rendezett tárlat volt. Ez nagy megtiszteltetés volt, erre nagyon büszke vagyok. Öt éven keresztül rendszeres résztvevője lehettem a balatonszemesi alkotótelepnek, ahol sok-sok értékes művészemberrel ismerkedtem meg.

Szüntelen mosoly

Megint az emberek – akik segítik, lendítik, támogatják. Boór Jánost sokan szeretik, mind a mai napig meg-megcsörren a nyakába akasztott telefonja, s gyakran látogatják a barátai az idősotthonban. Ennek vajon mi lehet a titka?

– Megszerzem őket – mondja mosolyogva, és a minket elkísérő Bölcsföldi Ferenc barátjára mutat.

– Ő szórakoztató zenész volt. Az iskola rendezett valamilyen irodalmi versenyt, és a Feri ott harmonikázott. Megismerkedtünk, barátok lettünk. Valahogy így… – s mosolyog.

No, ez meg a másik. A szüntelen mosolya, a megtörhetetlen életöröme. Ebben a mai világban, ahol annyi minden ad okot a kesergésre, ahol nyomorítja az embert a sorsa, az anyagi helyzete, az öregsége, a betegsége, hát hogy őrizheti meg az ember a derűjét?! Mi a titka?

– Nagyon egyszerű. Ahogy a versemben írtam. Olvasd csak!

Haragból kicsendül az embertelen, / rémület csak a gyávában terem. / Emelem hangom a rosszal szemben, / jónak dallamát a fülemben érzem. / Legnagyobb bátorság: szeretni mindent, / ontani szívből a melegséget, / meglátni, tisztelni mindig a szépet, / ápolni türelemmel az emberséget.

– Ez versben rendben van. Na de az élet? A világ? Nagyon nehéz ma eligazodni, megtalálni az értékek fogódzóját… Hogy lehet ezt a mai világot túlélni – ép ésszel, boldogan?

– Szeretem és igénylem a szabadságot. Akkor jönnek a gondolatok, az ötlet, az ihlet. És azzal vonzom magam köré az embereket.

Boór Jánosnak igaza lehet. Ha elég idősek vagyunk, ráébredünk, hogy az a legfontosabb adomány az ember életében, a legnagyobb kegyelem, ha az ember idős korára nem marad egyedül. Tisztelők, barátok veszik körül. Ennek vajon mi a titka? A kérdésre roppant egyszerű – vagy mégis megfejthetetlen – választ kapunk:

– Úgy kell élni…