Második esélyt kapott az élettől – Az újvárosi Kelemen Gábor élete két bottal, erős lélekkel

Hol kezdődött el a Te történeted?

1975-ben, 1 kiló 65 dekával születtem hat és fél hónapra. Aztán a Teremtő, vagy valami felső hatalom(?) úgy döntött, nem élhetek egy percet sem egészségesen. Oxigénhiány következtében az agyi idegpályák, melyek a mozgásért felelnek, súlyosan károsodtak. Agyvérzést kaptam, beszürkültem, besárgultam. Kaptam egy nehezített második esélyt a halál helyett...

Életben maradni, és küzdeni!

Járni ugyan “csak” két járóbottal tudok, viszont, ha elesek, a szó szoros és átvitt értelmében képesnek kell lennem felállni, és ez gyakran nem egyszerű. Öröm az ürömben, hogy hallok, látok, sőt, egyetemi diplomákat szereztem. Megnősültem, szeretem a csodálatos feleségem, és, bár néha elkeseredem, azt szeretném bemutatni, mi a módszerem arra, hogy is lehet felállni a hendikeppes helyzetekből. Nem hibáztatok orvosokat, nővéreket, miért történt velem ez az életemet örökre megváltoztató helyzet? Megbékéltem már, és tudom, hogy nincs egyszerű feladatom! Az élet kemény olimpiáján minél jobb helyezést akarok szerezni, ha már ezt dobta a gép!

Mottóm: Ami nem öl meg..., az nem is fog! – írja a blogján Kelemen Gábor.

A blog erre a szövegre kattintva érhető el

A Móricz Zsigmond Általános Iskola zenetagozatán végeztem nappalin, soha nem voltam magántanuló. Ezután a Széchenyi gimnázium berkein belül folytattam tovább a tanulmányaimat. Szép, de nem volt egyszerű a gyerekkorom. A közösségi integráció iszonyatosan nehéz volt a nyolcvanas évek elején.

Később levelezőn főiskolai és egyetemi szakot is végeztem humán menedzserként a pécsi egyetemen.

Milyen nehézségekkel küzdöttetek meg a feleségeddel?

A feleségemmel Budapesten ismerkedtem meg, majd másfél éven keresztül csak hétvégente tudtunk találkozni a szüleimnél, itt Dunaújvárosban, akkor még velük éltem. Később megváltozott a párom munkarendje, és már ennyit sem tudtunk találkozni. Akkor döntöttem úgy, hogy felköltözöm Budapestre. Akkor léptem ki igazán a nagybetűs életbe. Ott kellett először szembesülnöm azzal, hogy milyen az önálló élet. Például télvíz idején, mikor leesett 45-50 centis hó egyedül kellett megoldanom, hogy megtisztítsam az utat a feleségemnek az autóig, aki örökölt betegsége miatt már nehezen tudott menni. Éjt nappallá téve dolgozott, én pedig háztartásbeliként éltem. Intéztem a bevásárlást, a hivatalos ügyeket. Új volt a helyzet, de szerencsére gyorsan tudtam alkalmazkodni.

Semmi sem megoldhatatlan, pláne, ha szereted azt, akivel együtt élsz

Így telt egy év. A feleségemnek pokolian nehéz volt, annak örültünk, ha egy nap egy-két órát egyáltalán beszélni tudtunk. Semmire nem volt időnk, legfőképpen egymásra. Pedig több évre terveztük a Budapesti életünket, de egy év után le kellett ülnünk, s beszélni arról, hogy ez a feszített tempó, nem mehet tovább. Nagyon szorgalmas és kitartó a feleségem, de láttam, hogy megy rá a munkahelyi stressz az egészségére. Végül 2010-ben úgy döntöttünk, hogy hazaköltözünk Dunaújvárosba. Nagy tervekkel érkeztünk vissza, ugyanis rengeteg tapasztalatra sikerült szert tennem, nemcsak a budapesti életünk során. Abban az időben kezdett el kinyílni előttem a világ, mikor megismerkedtem a feleségemmel. Rengeteget utaztam Európában többedmagammal.

Azt mondtad a szüleiddel éltél. Hogyan fogadták, hogy Budapestre költöztél?

A szüleim nagyon meglepődtek azon, hogy fogtam magam és eljöttem Újvárosból. Bár mindig önállóságra neveltek, és bátorítottak – ez esetben féltettek. Ők azt hitték örök életemben itt maradok, Dunaújvárosban, de másképp hozta az élet, nem így alakult. Az a típus vagyok, aki nem halogatja a dolgait, hanem dönt és cselekszik. Természetesen ésszerű határokon belül, mérlegelve a kockázatokat is.

Láttam, hogy van egy blogod. Mi a célod vele? Miért írod?

Azt látom, hogy nagyon sok ember van bajban. Fiatalok és idősebbek egyaránt, mert nincs egy életvezetési filozófiájuk, nincsen tervük a jövőre nézve. Sokan vannak az én helyzetemben is, olyan mozgássérültek, akik otthon vannak, és nem tudják, mit kezdjenek magukkal. Sokan úgy érezhetik, akik engem ismernek, hogy én vagyok az, aki jól megmondja a véleményét mindenről és mindenkiről, de általában nem így van. Nekem is tanulnom kell, hogy másoknak is van véleménye, és azt el kell fogadni, még ha nem is érthetünk egyet mindenben.

Szerintem az is fő probléma, hogy nincs egy közösség, ahova össze lehetne ülni, beszélgetni. És nem a bajainkról meg a többi negatív dologról, hogy kinek mi nem megy, kinek mije fáj. Én a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy menni kell, és csinálni. Boldogulni kell az életben, mert más nem tudja helyettünk ezeket a dolgokat megoldani. Nem gond, ha szeretünk tévét nézni, csak azt mondom, ne ez tegye ki az életünket. Menjünk ki a lakásból, és éljünk! Ezért írom a blogot is, ezt szeretném átadni. Amiket írok nem csak mozgássérülteknek írom, hanem mindenkinek. Szeretném ösztönözni az embereket a saját és feleségem példáin keresztül is. Hiszen ez egy speciális helyzet, hogy mindketten mozgássérültek vagyunk.

Ért már otthon baleset? Hogy sikerül megoldani ezeket a helyzeteket?

A blogomban meg is írtam, hiszen erről sokan nem is mernek beszélni, pedig kell. Nem régiben történt, hogy elestem fürdés közben, de nem hívtam segítséget, mert ez elég intim helyzet volt. Úgy vagyok vele, hogy amíg nem törik csont vagy nem folyik vér, megoldom. Mert arra van az agyam, hogy gondolkodjak a megoldáson. És ebből a szempontból nagyon szerencsésnek tartom magamat, hiszen vannak olyan oxigénhiánytól sérültté vált emberek, akiknek az elméje is sérült. Abban az esetben, amikor már valamit nem tudok magamtól megoldani, akkor kérek segítséget.

A blogodon is kértél már egyszer segítséget. Mi is történt pontosan?

Párom beleült a kerekesszékébe egyik este pár nappal ezelőtt, ami aztán hatalmasat reccsent. A tartóváz repedt el, a cső pedig majdnem átszúrta a feleségem lábát. Arra jutottam, hogy ezt egyedül nem tudom megoldani, új székre pedig nem telik, mert speciális aktív szék, és ennek orvosi felírása szigorú feltételekhez kötött. Ezeknek a feltételeknek feleségem nem felel jelenleg meg. Hála az internetnek és a közösségi médiának, sokan megkerestek. Szerencsére mindenki odatette magát a különböző helyi és más internetes fórumokon, rengetegen írtak nekem, hogy ők csak megosztani tudják felhívásomat, de nekünk már ez is nagy segítség volt. Több mint hétezer ember látta a kérésünket. A város pedig ezzel letette előttem a névjegyét. Két nap telt el, mikor ismerőseim ajánlásának köszönhetően jelentkezett egy cég, és elszállította a kerekesszéket, melyet speciálisan kellett meghegeszteni, majd még aznap, pár órán belül már hozták is vissza. Önzetlenül segítettek, amiért mi nagyon hálásak vagyunk.

Említetted, hogy nyitott vagy az emberekre. Mit értesz ez alatt pontosan?

Elég gyakran előfordul, hogy tanácsért, segítségért fordulnak hozzám, én pedig nem zárkózom el. Kikérik a véleményem egy épület akadálymentes belterének kialakításánál, megfelelőnek találom e, akadálymentesség szempontjából a bejáratot, és sorolhatnám. Bár nyitott vagyok, és energikus, sokszor fáradok el testileg, lelkileg. Rájöttem arra, hogy az önálló életembe energiáim sokszorosát is be kell fektetnem. Ez bizony elfáraszt.

Milyen témákkal szeretnél még foglalkozni a blogodban?

A párválasztás témakörét mindenképpen szeretném érinteni a közeljövőben. Fiatal felnőttként ugyanis – speciális élethelyzetemből adódóan- ez korántsem volt egyszerű. Természetesen nekem is ugyanazokkal a dolgokkal kellett megküzdenem, mint mindenkinek: tetszem az adott lánynak, támbotokkal a kezemben? Vajon elfogad, ha azzal szembesül, hogy lassan, bizonytalanul lépkedek mellette az utcán, s a kezét sem tudom fogni.

Mikor megláttak a választott lány szülei, az arcukra volt írva minden érzés, amivel nem volt kellemes szembesülnöm. Mit keres a lányuk mellett egy megrokkant srác? Rettenetes érzéssel töltött el ez a fajta megbélyegzés.

Ami másnak csak egy hétköznapi rutinos mozdulat, addig egy mozgássérültnek ugyanaz egy kihívás nap mint nap

Mi a helyzet Dunaújvárosban? Mozgássérültként hogy látod a várost?

Saját kocsi nélkül a közlekedés szinte megoldhatatlan. A havi kiadásaink költségei, nincsenek tekintettel speciális helyzetünkre. Ugyanúgy kell rezsit fizetnünk, ennünk, mint másnak. Emellett még utaznunk is kell, vagy saját kocsival, vagy taxival, a saját autó a „lábunk” de igen költséges. A taxi is nagyon sokba kerül. A buszozással az a helyzet, hogy bár a sofőrök aranyosak és segítőkészek, de a régi járműveknél a lépcsők miatt lehetetlen egy kerekesszékesnek a felszállás. Én magam bottal még csak-csak felküzdöm magam, de például környező településekre esélytelen az eljutás a közlekedés nehézségei, az akadályok sokasága miatt. Hasonló a probléma a vasútközlekedésben is sajnos

Ha vonattal akar egy kerekesszékes közlekedni, hetekkel előre meg kell szervezni a módját.

Középületek

Szerencsére rengeteg épület akadálymentesített a városban, de persze itt is akadnak kivételek. Egy példát említve: feleségemmel szeretjük a jó filmeket, de a bejárat megközelíthetetlen a Dózsa mozi esetében, a sok lépcső miatt nem tudunk bejutni, és az épületen belül wc és mosdó csak az emeleten található. Mivel a mozi munkatársai nagyon segítőkészek, azért néha sikerül néhány filmet vásznon megnéznünk. Köszönet a segítségért a mozi munkatársainak és különösen Kutasi Sándornak! Az épületet felújítják hamarosan, és úgy tudom, ennek keretében kialakítanak majd akadálymentesített mosdót is a felújításra szánt pályázati pénzből.

A másik fontos intézmény az uszoda, amely részlegesen, illetve hiányosan akadálymentesített. A medencékhez való eljutás sérülteknek nehézkes, komplikált. Fontos lenne a hidraulikus beemelő alkalmazása a medencéknél, így a sérült emberek is élvezhetnék a víz áldásos és gyógyító hatását. A mozgássérülteknek nagyon fontos lenne a mozgás, főleg úszás formájában, mert a víz egy olyan közeg, ahol a test könnyebbé válik, könnyebben tud az ember mozogni.

Emberek

Rengeteg pozitív változást tapasztalok, nagyon segítőkészek ma már az emberek. Csak elvétve találkozunk visszautasítással. Ha vásárolni megyünk, vagy mi ketten emeljük ki a kerekesszéket az autó csomagtartójából, vagy járókelők jönnek oda hozzánk, mert éppen látják, hogy szükség van segítő kezekre.

Hogy tudsz mindig ilyen pozitív lenni?

A sikereim hajtanak előre. Nálam nincs helye a feladásnak. Természetesen nem tudok mindig pozitív lenni…Vannak napok, amikor csak arra van szükségem, hogy kiengedhessek, lazítsak, akár egyedül is. Aztán feltöltődve, újult erővel vetem bele magam a mindennapokba.

Milyen mindennapi dolgokkal kell megküzdened?

A lakás karbantartásánál akadnak nehézségek. Míg egy egészséges ember gond nélkül kicseréli a villanykörtét, vagy a meghibásodott konnektort, addig nekem szerelőt kell hívni, mert az állapotom miatt nem tudok lehajolni, nem tudom rendesen megfogni a szerszámokat stb. Olyan dolgokon nem tudok spórolni, amit egy ép ember megtud magának csinálni otthon ingyen és bérmentve.

Mivel összegeznéd az olvasóinknak az életed?

Kisgyerekként semmit nem értettem a helyzetemről. Nem értettem miért néznek rám másképp, miért kezelnek másképp. Ez persze a szüleimnek is borzalmas érzés volt, hiszen hogy magyarázzák meg a gyereküknek, miért nem tud a többiekkel futni, miért lépked, furcsán a lábaival Ma már fejben is és hozzáállásban is másképp viszonyul sérült és ép ember egymáshoz, mint akár a ’80as években. Akkor jóval nehezebb volt.

Jómagam pedig azért írok blogot, azért dolgozom, küzdök, hogy a tapasztalt pozitív folyamatok fennmaradjanak erősödjenek.