Barbárok vagyunk

Döbbenetes, hogy az ember mennyire kiszámítható, önző és érzéketlen, ha egy kicsit szűkül a nadrágszíja. A társadalomnak van egy precíz lázmérője – évtizedek óta működik, ha romlik a gazdasági helyzet, ha nőnek a fogyasztói árak, ha kevesebb lesz a havi fizetés értéke, mert romlik a pénz vásárlóereje, vagy mondjuk emelkednek az energia­árak. Ilyenkor ugyanis jelentősen megnő az utcákon a kóbor jószágok száma. A kutyáknak, cicáknak óriási rémület tükröződik a szemükben: nem értik, hogy a jóságos gazdi egyszeriben miért neheztel rájuk, miért nem ad enni, és miért zavarja el? Pedig reggel a kis gazdi még sírt is, amikor üres maradt a fémtányér, de a szigorú nagyobbik nem engedte még azt sem, hogy megsimogasson! 
Nem tudom, miben segít az az ötezer forint, amibe egy kis­állat havi eltartása kerül, mindenesetre ennyi pénzért egy deka becsületet sem lehet venni, viszont annál többet tudunk veszíteni. Mert, ha a jóságos „nagy testvér” ezután meglát az úton egy, autók közt riadtan menekülő négylábút, bizonyosan eszébe jut, lehet, hogy éppen ő volt korábban a kis barátja. 
Az emberség nem úgy működik, hogy ma leadok belőle egy kicsit, pár év múlva meg visszavásárlom. Azt gondolnánk, az évszázadok múlásával az ember érzelmi intelligenciája egyre nő, mind jobban figyel életterére, környezetére. Ugyanakkor azon morfondírozom, vajon az ősember kirúgta-e a kutyáját, ha egy-két hónapra elpártolt tőle a vadászszerencse? 

Vezető képünk illusztráció.