Így szüreteltünk egykor

A hetvenes években a Dunaújárosban élő szülő szüleim úgy kezdtek aktív földművelésbe, hogy hétvégenként, az évközi ünnepekben és a nyári szabadságuk alatt végezték el az aktuális munkákat. Gyerekként csak annyit éreztem belőle, hogy szinte minden pénteken délután beültünk a Zsigulinkba, és Alsóörs felé vettük az irányt. Ennyi év távlatából őszintén elmondom, hogy nem voltam oda a hétvégi alsóörsi látogatásokért, mert sok olyan városi programból kimaradtam, amire szívesen elmentem volna. A szüleim földművelése kezdetben kerti munkákat – ásást, kapálást, kaszálást, permetezést és gyümölcsszedést – jelentett, később pedig az Alsóörs és Káptalanfüred közötti lóki telken kukoricatermelést. Ez utóbbi kényszermegoldás volt, mert nem lehetett műveletlenül hagyni a földet. Néhány évig ment is a „kukoricázás”, aztán a családunk úgy döntött, hogy szőlészkedésbe kezd. A csemegeszőlő termesztés akkoriban jó üzletnek tűnt, mert a korán érő fajtákat könnyen lehetett értékesíteni a Balaton környékén. A kukoricaföldből így lett „szőlőskert”. Apukám mérnöki pontossággal megtervezte a kordonos szőlészethez szükséges acéloszlopokat, végigolvasta az elérhető szakirodalmat, és szakemberek véleményét is kikérte, mielőtt belevágott a kalandba. A kor népszerű csemegeszőlője a „Favori” venyigéit Mohácson szerezte be. A szőlészkedés elképzelhetetlen volt kerti traktor nélkül, ezért 76 őszén az akkor még nagyon új budai Skála műszaki osztályán vásárolt egy hét lőerős, csehszlovák gyártmányú Terra kistraktort rotációs kapával, váltvaforgató ekével és kultivárorral. A kistraktorhoz saját kezűleg épített acélszerkezetű utánfutót, melynek két kerekét az akkor már évek óta használaton kívüli Danuvia motorjából szerelte ki és építette be. (A Danuvia motort később a Közlekedési Múzeumnak ajándékozta.)

Hosszas tervezés és előkészítés után jöttek a szőlészkedős évek annak minden nehézségével és szépségével. A föld megmunkálása, a permetezés, a lombritkítása, a madárhálózás, és alkalmanként a trágyázás nagyon sok munkával járt. Némelyik csemegeszőlő fajtáról idővel kiderült, hogy roppant kényes, sok-sok törődést és permetezést igényel, ami nehézséget jelentett a termelésben. A szőlő gondozása szinte teljesen elvette a szüleim – és a közeli rokonságunk – szabadidejét, s néha aggódtam is miattuk, mert csak azt láttam, hogy ha Alsóörsre megyünk, akkor szinte mindig dolgoznak. A munkákba engem is bevontak, de én csak akkor voltam lelkes, amikor a kistraktorunkat vezethettem, vagy teleehettem magamat mézédes szőlővel. A megtermelt csemegeszőlő értékesítésében nagy szerepe volt az Alsóörsön és Veszprémben élő, jó helyismerettel rendelkező rokonainknak. Gyakran vittünk friss szőlőt az alsóörsi úttörőtáborba, több veszprémi általános iskola konyhájára, a szomszédos Balatonalmádi zöldség-gyümölcs kereskedőihez. Élénken él az emlékezetemben, amikor rekeszben elvittük a szőlőt Almádiba a kereskedőhöz, aki harminc forintot adott kilójáért, majd kilencvenért kezdte árulni…

A csemegeszőlő termesztésről idővel kiderült, hogy a sok-sok munka ellenére kicsiben nem kifizetődő, és ezért a saját igények kielégítésére inkább borszőlőt ültettünk. A borszőlővel sokkal kevesebbet kellett dolgozni, és nem volt olyan kényes, mint a csemegeszőlő.

A családunk szőlészkedésének számomra legszerethetőbb részét minden esztendőben a szüret jelentette. Az ízig-vérig műszaki apukám maga tervezte azt az acélvázas szőlőprést, ami több tonna erővel préselte ki a darálóból a szerkezetbe került szemeket. A préseléshez szükséges erőt egy, az „ideiglenesen itt állomásozó” szovjet katonáktól pár száz forintért vásárolt huszonöt tonnás hidraulikus emelő szolgáltatta kiegészítve egy vasúti ütköző rugójával. A bivalyerős szerkezet manapság is megállná a helyét. A szüretek azon kevés alkalmak egyikét jelentették az életünkben, amikor a családunk egymástól távolabb élő tagjaival is találkozhattunk. Mindenkinek megvolt a maga kis feladata, ami nagyjából azt jelentette, hogy a hölgyek-asszonyok a szőlő leszedésében, a férfiak pedig az leszedett fürtök szállításában és feldolgozásban jeleskedtek, a legifjabbak pedig a frissen préselt must minőségi ellenőrzését végezték el. Legszívesebben azokra a szüretekre emlékszem vissza, amikor még éltek a nagyszüleim, s a munkák elvégzése utáni közös vacsoránál és borozgatásnál az ő fiatalságuk történeteit mesélték.

Aztán az évek – sajnos – gyorsan elmentek és a szüleim is kiöregedtek a szőlőművelésből, nekem pedig sem időm, sem pedig indíttatásom nem volt ahhoz, hogy folytassam. Ami nekem maradt azokból az időkből, az a néhány eszköz, pár fotó és az emlékezés. Néha jó lenne időben visszamenni harminc-negyven évet!