Sötétben nehéz észre venni a mentőkötelet

Az előadás kezdetére megtelt az evangélikus templom kisterme az érdeklődőkkel, köztük dr. Mészáros Lajos országgyűlési képviselő és Kovács Zsófia, háromszoros Európai-bajnok és olimpikon tornászunk is.

Ha az alapítványról nem is tudja elsőre beazonosítani Sterczer Hildát a nagyközönség, néhai férjéről, Erőss Zsolt hegymászóról már minden bizonnyal. Zsolt életútja egyszerre lenyűgöző és tragikus, hiszen elképesztő magaslatokat ért el, s még akkor is folytatta a hegymászást, amikor 2010-ben egy baleset során mindkét lábát eltörte, sőt, az egyiket térdtől le is kellett vágni. Utolsó expedícióján, 2013-ban azonban nemcsak a tizedik nyolcezer méter magas hegycsúcsot érte el, hanem emberi tűrőképességének határát is átlépte.

A szombati előadás főszereplője özvegye, Hilda volt, aki szívesen mesélt arról, hogy miként jutott el a 10 kilométeres túrától a harmadik nyolcezres csúcsára, s miként emelkedhetett fel a hit erejével a Zsolt elvesztésével járó mélységből.

- Amikor a halál völgyében járunk, akkor láthatjuk az élet igazi erejét- ezzel kezdte gondolatait Hilda, aki egy ortopédiai probléma miatt 2004-ig a 10 kilométeres túrák teljesítésével bőven elégedett volt. Aztán kellő párkapcsolati motivációval hosszabodni kezdett a táv, célba vette a Kékest, majd a Tátrát is. Mint mondta, csodálatos volt számára ilyen magaslatokban lenni, ez volt az a pont, amikor azt érezte, hogy a hegyek között igazán hazatért. Innentől jöhettek az újabb és újabb csúcshódítások, ám idővel már olyan útitársra lelt, akivel az egeket vették célba.

Csúcsra jutni és életben maradni

Erőss Zsolt biztatta arra, hogy bátran valósítsa meg gyerekkori álmát, s megmászták a Kilimandzsárót. Aztán jött az első nyolcezer méteres magasság a Himalájában. Laikusként nem gondolnánk, hogy mennyire emberpróbáló küzdelem feljutni a csúcsra, mennyi akaraterő és kitartás kell ahhoz, hogy nomád körülmények között, dacolva az időjárással és az idővel, harmadannyi oxigénnel (amikor már két egyjegyű szám összeadása is nehézséget okoz) felérjenek a hegy tetejére. Iszonyatos próbának van kitéve ilyenkor a test: 5000 méter felett már ingaszerűen járnak fel-le a táborhelyek között (hogy átálljon rá a szervezetük), sokszor állnak meg pihenni, de ilyen magasságokban már ez is fárasztó. Egy gondolat van ilyenkor a fejükben, hogy felérjenek a csúcsra. Ez az egyik célja alapvetően egy hegymászóknak, a másik pedig az, hogy életben maradjon. Hilda arról is szólt, hogy a hegymászás szabályai lényegében azért vannak, hogy ne haljanak meg. Nemcsak felérni nehéz: ha nem fordulnak vissza, nem indulnak el lefele időben, az életükkel fizethetnek érte. Viszont azt is hozzátette, hogy olykor kockáztatni kell, s átlépni a szabályokat, különben nem érhetjük el a csúcsot.

Magasságok és mélységek

Ahogy Hilda fogalmazta, tulajdonképpen a csúcson vannak a legmesszebb az élettől, itt érzékelhetik, hogy milyen kis porszemek vagyunk ebben a hatalmas világban, és milyen hatalmas is lehet a teremtő erő, amely az eléjük táruló látványt létrehozta. Az egyik expedíciója során legfőbb "támogatójának" zászlaját is magával vitte, hogy kitűzhesse a csúcsra: Jézus neve szerepelt a lobogóján. Mint mondta, a hegymászás több dologra is megtanítja az embert. Az egyik például az, hogy mindig tartsunk ki a céljaink mellett, a másik pedig az, hogy ha vannak is problémáink, ne vakítsanak el minket, mert Isten mindig segít.

Idővel új fordulatot vett Hilda élete, megszülettek gyermekeik. Bár élvezte az anyasággal járó örömöket, teljesen érthető, hogy aki a fellegekből tekint a világra, annak hirtelen szűkös lesz a hétköznapi lét. Krízishelyzetben volt Hilda, kereste a helyét, ám Zsolt 2010-es balesete új célt mutatott neki: támogatni mindenben a férjét. Zsolt felépült, és ismét mászott, ekkortájt még film is készült róla. Úgy tűnt, hogy minden rendben van, aztán bekövetkezett a tragédia, Zsolt már nem jött le a Kancsendzönga csúcsáról.

A hit az, amit soha nem veszíthetünk el

Borzasztó mélységbe zuhant ezzel Hilda, egyedül maradt a gyermekekkel. Bár a család, a barátok próbáltak segíteni, de mint azt az özvegy fogalmazta, sötétben nehéz észrevenni a kötelet, amely kihúzza a mélyből. Hitében is megingott, vajon miért hagyta Isten, hogy így alakuljon. Sokat gondolkodott azon, hogy lehetne rosszabb is, és tulajdonképpen a hit az, amit soha nem veszíthet el az ember. Nem Isten tehet arról, hogy ez történt, ő is sír, s végül megfogta azt a bizonyos kötelet. Mint amikor egy ház összedől, egyesével nézte át a darabokat, mi az, ami kell, mi az, amivel tud vagy nem tud együtt élni, s végül egy hátizsáknyi múlt emlékével folytatta útját. Zsoltot Hópárducnak becézték, ezért ezzel a névvel alapítványt hozott létre, hogy továbbadhassa néhai férje szellemiségét másoknak is: még ha lehetetlennek is tűnik, akkor is tovább kell menni a céljaink elérése érdekében. Az alapítvány égisze alatt ma már 28 oktatóval mintegy ötszáz gyermeknek tanítják a hegymászás rejtelmeit. Mint azt Hilda elmondta, tulajdonképpen ez az új Himalájája, amelynek még sok meghódításra váró csúcsa van. Idővel ismét rátalált a szerelem, így Hilda története mások számára is igazán inspiráló lehet. 

Útravalóul pedig azzal zárta előadását, hogy akárcsak az EKG-nál, a magasságok és mélységek adják ki az életet, és próbálják meg élvezni azt az utat, amely a célig vezet.