A legrégebbi karácsonyi emlékeim (I.)

Az első emlékkép talán azért maradt meg bennem, mert arra az ünnepre különleges vendégek érkeztek hozzánk. Az egyik egy gyönyörű kis tündér, egy cserfes szájú, mindig mosolygós kislány. Az unokahúgom. Na jó, elhozták a szülei Budapestről, ahol abban az évben, nekik is nehéz volt az ünnep. A mi otthonunkban, békét és boldogságot lelhetett Nagykarácsonyban. 

És azon az estén eljött hozzánk az angyalka

No, de ne siessünk ennyire! Hiszen előtte még csudálatos dolgok történtek a mi házunkban és körülötte is. 

A reggel

Az, hogy az aznapi ébredésre is nagy hó esett, akkoriban nem volt meglepő. Máig a fülemben van a gyermekkoromat végigkísérő hólapátolás és a vesszőseprű karcos suhogásának beszűrődő hangja. Ezeket a szerszámokat a mindig korán kelő apám keltette életre. Már a reggeli előtt rendnek kellett lenni az egész ház körül. Mindenki portáján, Amelyik lakói lemaradtak vele, azokat a szorgosabbak rosszalló pillantása kísérte. Napokon át, esetleg a nyárig, de közben figyelték a többi tevékenységüket is.

Akkorra már túl voltunk a rettentően izgalmas, sok ügyes vendéget hozó disznóvágáson. Ezért az ól körül nem volt tennivaló, legfeljebb „utat” kellett kilapátolni a tyúkoknak, hogy száraz helyen kaparásszák végig a napot. Ezután kapták meg a reggelijüket, ahogy az állandó külső szolgálatot adó kutya is. A macskával nem szívesen bajlódott, ő az édesanyámé volt, el is látta kedvesen, és amikor a ház ura munkába indult, a dorombolás mestere belopakodhatott a konyhába.

Lássuk a reggelit! Talán meglepő, de az étkezésekhez a legtöbb helyen a gyermekeknek a hokedlire terítettek, az üldögélésre pedig a hozzáillő méretű kisszékek és sámlik szolgáltak. Ez nem csúnya, hanem praktikus dolog volt, hiszen az apróságok arról fölérték az „asztalukat”, a székről pedig leért a lábuk. Akkoriban a mi vidékünkön még hírből sem ismerték a mai értelembe vehető gyermekbútorokat…

Hogy mi kerülhetett az asztalra? Nyilván valami egyszerű. A fő alkotó eleme a kenyér volt, amit beletördeltek a bögrényi tejbe, kakaóba, vagy egy tejeskávéba. Máskor óvatosan megkenték egy kis lekvárral vagy zsírral a szelet kenyeret, esetleg megpirították a platnin, vagy kisütötték bundás kenyérnek. Az utóbbi már nagyon uras reggelinek számított… Hozzá teát kaptál. Máskor készült egy kis darakása, amit ma már tejbegrízzé csinosítva emlegetünk. 

Egy biztos, melletted ott ült, és egyre aggodalmasabb képet vágva irigykedett a már becsempészett macska, aki azért reménykedett valami maradékban.

Lássunk a dolgunk után!

Egy gyors rendcsinálás után nekünk a gyermekeknek, megkezdődött a játék, édesanyámnak pedig a csodálatos süteményeinek a megsütése, az ebéd elkészítése és a kocsonya megfőzése. Csak úgy mellékesen az ünnepi nagytakarítás befejezése, és mint évek múlva ráébredtem a „nagyszoba” feldíszítése, és az aznap estig tartó teljes titkosítása. 

Nyilván mi, a lehetőséghez képest igyekeztünk folyamatosan láb alatt lenni, mindenből torkoskodni, de a gyermeknyúzást hírből sem ismerő anyukám ezt végtelem türelemmel és jókedvűen tolerálta

Közben megkezdte állandó inspekcióját a betoppanó ismerős asszonyságok számára: „Jaj Terike néni! Tudna kölcsön adni egy kis ezt, meg azt, és mondja már el, hogy amazt meg hogyan szokta elkészíteni!” Mások rémisztően titkos dolgokat óhajtottak vele suttogva közölni. Túlzás nélkül, félóránként nyílott az ajtó és döbbenten néztél, hogy ki az új jövevény, mert, hogy akkor a népek még nem nagyon értetek a kopogáshoz. 

Ebéd után

 Aznap az apám már délbe hazaérkezett a hivatalából, mert hogy szombati rend szerint dolgozott. A közös ebéd egyszerű, de nagyszerű volt, hiszen a következő két napban csupa csemegék vártak mindenkire.

Újból megelevenedett az udvar. Apám megkezdte a fa felaprítását, a következő három napra. Külön a gyújtósnak valót a kályhába, és külön a sparheltbe kívánkozót. Úriember ugyanis ilyen nagy ünnepen nem foglalkozik ilyesmivel!

Valami ördöngösség odabent is elkezdődött. Ezt szintén majd évekkel később fejtettem meg, hiszen a hóeséstől függetlenül kimehettünk játszani, hógolyózni és persze hóembert készíteni. Lassan alkonyodott, amikor bekönyörögtek bennünket. Egy kis harapni való, fürdés, öltözködés lett a folytatásban. SZÉP RUHÁBA! Hujuj! De hát miért? 

Ma van a szenteste!

„Majd most hamar kiderül, hogy jók voltatok-e?!” Ebből egyből éreztük, hogy itt nagy a baj, bár addig még semmilyen vizsgán nem kellett megfelelnünk. Mindezt megerősítette a nagy meglepetés: a nagypapa megjelenése, ráadásul a Kata néném és a lánya kísértében… 

Közben az asztalra rengeteg tányér került, a nagyszobába még mindig tilos volt a belépés, az apám kiborotválkozott, nyakkendősre öltözött, és az édesanyám is nagyon szép és csinos lett! Ha akkor lett volna gyermek liga, na meg házi telefon, egyből védelmet kértünk volna valakitől. 

A vérnyomásunk az egekben, sírás nem volt, de a nagynéni szerint eszetlenek lettünk, amit egy-egy gyors siskával óhajtott fékezni… Ez viszont szerencsére (aznap este) elmaradt. 

Bár már úgy ítéltem, hogy teltházas a rendezvényünk, valaki (kivételesen) kopogott az ajtón. Egymásra néztünk, és apám kimondta: tessék befáradni!

És az ajtóban ott állt egy angyalka!

Hidd el nyugodtan, igazi volt. Beszélni is tudott. Gyönyörű, földig érő fehér ruhája volt, az arcán fátylat hordott.

A fű is megállt a növésben. Persze ő simán beléphetett az addig titkos szobába, egy kicsit szöszölt odabent és megengedte, hogy kövessük. A mi szép kis szobánk csodálatossá vált a rengeteg dísztől és az ajándékoktól. Mert, hogy mindenkinek szánt valamit. 

Aztán el kellet énekelni a „Mennyből az angyalt… „ is, és bevallottuk, hogy a világ legjobb gyermekei vagyunk. A díjazás ennek megfelelő volt. Az unokahúgom becsukós szemű, sírós hajas babát is kapott, én pedig egy praktikus fa dobozban építőkockákat. De az, hogy miként hozta be a sok szép ajándékot, pláne a hatalmas világító karácsonyfát, amikor még egy ridikül sem volt nála… Máig sem derült ki!