Éld minden napodat úgy, mintha az utolsó lenne!

A haldokló

Érezte, ideje lassan lejár… Lehet, hogy napjai, hetei, talán hónapjai vannak hátra ebben a testben, de az sem kizárt, hogy percei vagy évei. Hogyan tudhatná bárki, mennyi? Még az orvosok sem mindentudók… Ha kifújt a szakemberek tudománya, ki mondta, hogy nincs más mód, akár szakemberek nélkül is? Az biztos: el kell döntenie, akar-e még élni, van-e ereje küzdeni. Hogy van-e elég, Isten tudja. De ha nem próbálja, sohasem tudhatja meg…

Szembetalálkozott a halál tudatával, érezte világossága közelségét. Tudta, hogy itt a lehetőség: ezután úgy él, ahogy kellett volna. Vajon miért látjuk ezt a legtisztábban akkor, amikor már éveket, évtizedeket nem lehet megismételni? Talán mert nincs mit vesztenünk, és merünk őszinték lenni önmagunkkal? Talán ezért szűnik meg az önámítás, ahogy bemeséltük magunknak: úgy volt a legjobb, ahogy történt? Egy biztos, akkor arra voltunk képesek – hiszen senki sem akarja szántszándékkal elszúrni az életét. S talán kellett is a tapasztalat: úgy nem érdemes!

Összehívta hát azokat, akik a legfontosabb szerepet játszották életében. Most már világos volt, mi a lényeg… Szerette volna átélni még egyszer az összhangot, a valódi szeretettel összekötött emberek harmóniáját! Akkor ezzel az élménnyel méltó a búcsú, és erőt kapnak hozzá. Ez már az övé és mindnyájuké! Ez­után már nem kell semmit javítani. Szép lesz az utolsó emlék: minden jó, ha a vége jó! Ha meg lesz foly­tatás, méltóbb alapokon nyugszik, úgy, ahogy élniük kellett volna addig is.

Még inkább most! Aktívan, élettel teli, a környezetben, ahol annyit voltak együtt gondtalanok, boldogok. Habár épp szerettei tudhatták, teste hanyatlik, lelkiereje, egyensúlya sem a régi, de a véggel szembenézve hihetetlen életerő lángolt föl benne, tudata világosabb lett, mint valaha… Megtévesztő azoknak, akiknek nincs az a leheletfinom megérzésük, amilyen szinte csak a halál biztos tudatában lehet embernek. Eszükbe sem jutott, amit ő megsejtett, vagy ha mégis, elhessegették. Nem akartak tudni lehetőségéről – emberi, hiszen testben az életre születtünk, hatalmas életösztön munkálkodik bennünk! De hogy nem tudták, ennek keserves ára lett: nem sikerült az áhított harmónia… Még itt is fontosabb lett a sérelem (sérülés?): diszharmónia terhelte a szeretetteljes együttlét lehetőségét…

A haldokló úgy érezte, nem éli túl… De túlélte. Talán még nem is haldokló, csak jobban tudatába került, hogy az élet véges, és addig lehet itt szeretni, amíg élünk? Talán lesz még új esély, talán nem – Isten tudja! Rá kellett jönnie, nem mindenki fogja föl, hogy meghalunk. S nem mindenki érti, mennyivel fontosabb szeretni, mint megsértődni, sőt lehet a sérelmet is szeretettel jelezni! Legfeljebb a temetéskor – kár…