Egy nemzedék fejlődése

Dragomán György harmadik regénye ugyanúgy a diktatúráról szól, mint az előző kettő, a Pusztítás könyve vagy a nagy sikerű A fehér király; csak másképp... Az ország egy éve felszabadult, de a sebek még elevenek, a forradalom áldozatai temetetlenül maradtak, a bűnök büntetlenül, az igazság kideríthetetlen, és máris itt vannak az új rendszer „régi-új” emberei, hogy összekuszálják a szálakat, eltüntessék a nyomokat, fenntartsák a gyűlölködés, a félelem, a rettegés légkörét.

A regény főhőse, Emma 13 éves kamaszlány, aki nemrég vesztette el a szüleit, s akit addig soha nem látott nagyanyja magához vesz, hogy felnevelje, megtanítsa küzdeni, varázsolni, emlékezni...

„...mert csak az van, amire emlékszünk, amit elfelejtettünk, az nincs többet, eltűnik a múltból, eltűnik a világból.”

A regény egyrészt Emma fejlődésregénye, annak a gyötrelmes folyamatnak, azoknak a testi-lelki változásoknak a végigkövetése, ahogy kislányból nagylánnyá lesz: ahogy a nőiségét megtapasztalja „a ruha szorít, de én erősebb vagyok”, ahogy megszenved a barátságért, ahogy találkozik az első szerelemmel, ahogy a mindennapok női rituáléit „boszorkányos” nagyanyja segítségével elsajátítja.

A regény nemcsak Emma, hanem nemzedékének a fejlődéstörténete is: annak a(z írói) vágynak a kifejeződése, hogy az ifjúság, amely először „úgy látszik, hogy nem tud... kezdeni semmit a szabadsággal” felnőjön, és magára eszméljen: ne hagyja, „hogy hülyék parancsoljanak mindenkinek hülyeségeket” és ne hagyja, hogy „a nyakunkra üljenek”, és megint az legyen, ami régen volt.

A történetmesélés a képzelet határain túlra vezet, a valóság varázslattal keveredik.

A regény máglyái mágikus erőket idéznek meg, amelyek képesek pusztítani, de képesek teremteni is...