Számos örök emlék és pillanat köti Dunaújvároshoz Mohácsit

Dunaújváros

A húsz évvel ezelőtt szerzett bajnoki aranyérem alkalmából rendezett ünnepségre nemcsak azokat a játékosokat hívták meg, akik részesei voltak a győzelemnek, hanem a sikerkorszak összes játékosát, akik több generációt képviseltek. Így örömmel és boldogan jött Dunaújvárosba Mohácsi Árpád is, aki a 2000/01-es szezonra igazolt Nyíregyházáról Dunaújvárosba, így számára a bajnoki cím nem adatott meg a Dunaferr csapatával. Sok más viszont igen.

– Skaliczki László, aki ráadásul a nevelőedzőm volt Újkígyóson, sokat invitált, így miután megkerestek, nem volt kérdés a válasz, mert egy nagyon jó csapathoz érkeztem. Igaz, hívott a Szeged is, de Dunaújvárost választottam, ami nagyon jó döntésnek bizonyult. Olyan közösséget talált itt az ember, ami szó szerint egy család volt. Arról nem is beszélve, micsoda sport­élet volt itt, számtalan bajnokcsapattal. Aki ebben nem volt benne, az az életben nem tudja, ez milyen érzés volt. Fenome­nális! Ráadásul 2000-ben én lettem az év játékosa Radulovics Bojanával, a szezon végén újra gólkirály, és büntetőkkel megnyertük a Magyar Kupát a Fotex Veszprém legyőzésével. Talán ez életem legnagyobb eredménye – mesélte Mohácsi, aki talán a mai napig megdöntetlen rekordot tartva tizenkilenc gólt lőtt a Szegednek az egyik mérkőzésen. Persze ez a társak nélkül nem ment volna, ezért volt igazi csapat. Emlékezetes számára, hogy a Bajnokok Ligájában tizet vágott a hazai meccsen a Barcelonának, de a Gdansk és a Montpellier sem úszta meg, nekik tizenhárom és nyolc alkalommal köszönt be a győztes találkozókon.

– Az fáj, hogy a BL-ben nem tudtunk továbbjutni a csoportból, egy góllal kellett volna nyerni Dunaújvárosban a Barca ellen, de pont az utolsó pillanatban Nagy László tizennyolc méterről egyenlített. Azonban az a hangulat, ami ott volt, elmondhatatlan: hatezer ember, több száz légkürttel felszerelkezve. Ugye visszaköltöztem Újkígyósra, az ottani emberek a mai napig emlegetik ezt a mérkőzést, amitől most is kiráz a hideg. Legalább ötvenen képesek voltak három és fél órát utazni, hogy eljöjjenek, a szintén idevalósi Skaliczki Lászlóval szereztünk nekik belépőt – mondta.

Mohácsi első szezonjában történt, hogy Marosi László, aki példaképe volt és nagyon sokat segített neki, az egyik ­meccs után, amikor sérülés miatt a helyére érkezett és remekelt, azt mondta, ennek nagyon örül, mert annyi baja van a kezének, lábának, hogy most már átadhatja a helyét a csapatban.

– Akkor azt gondoltam, ezt csak amolyan biztatásként mondta. Aztán felmentünk a VIP-be, ahol minden találkozó után családostul összegyűltünk, Laci megvárta a vezetőket, felállt, kiment középre, és bejelentette, befejezi a pályafutását és megtalálta az utódját, Mohácsi Árpádot. Akkor esett le, hogy előtte nem viccelt. Ez a pillanat örök emlék számomra és óriási büszkeség, hiszen a világ egyik legjobb játékosa mondta ezt, ami egyben nagyon szép emberi gesztus is volt. A későbbiekben ezt próbáltam meghálálni.

Mohácsi kiemelte, a Dunaferr válogatottak hosszú sorát adta éveken át, illetve nevelték ki a sportág meghatározó játékosait. Ugyan voltak idegenlégiósai is a csapatnak, de szerinte mégsem voltak azok, mert többek között beszéltek magyarul is, s nem voltak klikkek és széthúzások, tényleg egyként, óriási csapatként küzdöttek egymásért. Például – erről Skaliczki mester nem is tudott –, minden találkozó előtt Rosta Miklósék házának pincéjében találkoztak, mert volt egy pékség, s egy remek töpörtyűs pogácsa mellett mindig megbeszélték a másnapi mérkőzést. Legyen szó a Barcelonáról, vagy bárki másról.

– Az est során többekkel pont arról beszéltünk, szétnézve a jubileumi összejövetel vendégein, hogy itt a magyar kézilabda több generációja. Apropó korosztályok, amikor idejöttem, akkor Császár Gábor, Grebenár Gábor, vagy éppen Zubai Szabolcs még ifista volt, emlékszem, kilógtak a kollégiumból, hogy velünk tudjanak ünnepelni, amikor megnyertünk egy BL-mérkőzést. Aztán a nyomdokunkba léptek, sőt. Ugyan húsz éve történt, de ezek sem mennek ki az ember fejéből, mint az sem, hogy akárhányszor látom Mocsai Tamást a televízióban, akkor eszembe jut, hogy ő volt a szobatársam – mondta.

Dunaújvárosból 2002 nyarán Veszprémbe igazolt, ahol bajnok lett a csapattal, majd egy katari „kaland” után Görögországban folytatta, ahol az athéni csapatával bajnok, kupagyőztes, gólkirály lett, és őt választották a legjobb légiósnak. Ezen eredmények után Athén belvárosának polgármestere díszpolgári címmel tüntette ki többek között őt is. Hazatérve aztán Tatabánya, Százhalombatta, Balatonfüred, Békés, majd Újkígyós szerepelt az állomáshelyein.

Arra, mit jelentett számára a kézilabda, Mohácsi Árpád azt felelte, megtanította küzdeni, hogy soha nem szabad feladni. Célokat tűzött ki maga elé, és igyekezett ezeket megvalósítani. Aki csapatban játszik, annak szüksége van az önfegyelemre, illetve egységben kell gondolkodni. Mindezek kellenek a lehető legjobb eredmények eléréséért.

Vízóra-leolvasás és edzősködés

Mohácsi negyvenhét évesen már nem játszik, korábban volt egy trombózisa és fejsérülése is. Jelenleg a becsületes főállása vízóra-leolvasó és díjbeszedő kötetlen munkaidőben, emellett az NB II-es Kőröstarcsa felnőttcsapatánál másodedző, illetve ő irányítja az ifjúságiakat: – Nagyon köszönöm Molnár Zoltán barátomnak, hogy odavitt. Olyan csapatunk van, amivel minden évben a dobogón vagyunk. Tavaly a Pick Szeged ifi ellen dőlt el az első hely sorsra az utolsó mérkőzésen. A következő idényben az a cél, hogy megnyerjük a bajnokságot, ami a kétezer-ötszáz fős település életében nagy dolog.

Amikor kiderült, Mohácsi lehet, átadja az ifik vezetését másnak, több játékos azonnal jelezte, akkor ők abbahagyják a kézilabdát, mert annyira ragaszkodnak Árpádhoz. – Ez nagyon szívmelengető és örömteli érzés. Egykori önmagamat látom ezekben a gyerekekben, akikből lehet, soha nem lesz profi játékos, mint belőlem, de nem a számítógép előtt ülnek, hanem közösségben vannak, jól érzik magukat. Ahogyan én is, kell ennél több?