Imádta az acélvárost, hogy aztán kényszerből távozzon a gólkirály

Dunaújváros

Tizenhét múlt, amikor a Pécsi MFC-ben bemutatkozott a legmagasabb osztályban, később kölcsönben szerepelt Beremenden, majd az NB II-es helyi riválishoz, az akkoriban DDGáz néven az élvonalat megpályázó pécsi csapathoz került. A legmagasabb osztály nem jött össze, a gólerős támadó 1997 nyarán került Újvárosba. Hívta a Fradi is, de az újvárosiak mellett döntött. Öt évet húzott le piros-fehérben, egy NB II-es gárdához igazolt, öt évvel később NB I-es gólkirályként, bajnokként, válogatott labdarúgóként, az egyik legértékesebb hazai futballistaként távozott a Ferencvárosba.

– A családban volt futballista, apukám döntően a megyei első osztályban szerepelt, kétszer lépett pályára az NB III-ban. 21 évesen írtam alá a Dunaferrhez, több klubbal tárgyaltam, az újvárosiakon éreztem leginkább, hogy engem akarnak, az általuk vázolt elképzelések voltak a legszimpatikusabbak. Jakl Antallal igazoltak le a Fejér megyeiek. Előzőleg a Dunaferrnek komoly esélye volt a legmagasabb osztályra, azonban elbukta az osztályozót a Stadler ellen. Még nem írtam alá, de ott voltam 1997 nyarán a visszavágón Akasztón, nagyon drukkoltam a fiúknak, szerettem volna az elitben szereplő gárdához igazolni. Az első szezonomban sikerült is a feljutás, gólkirály lettem. Mégis úgy volt, az élő szerződésem ellenére távozom, menni akartam. Az emlékek megszépülnek, de számomra nem volt könnyű időszak, szezon közben érkezett Varga Zoltán szakmai igazgatónak, majd két döntetlen után Gálhidi Györgyöt felállították a kispadról, Varga vette át a teljes irányítást. Nem jöttem ki vele, igaz, ezzel mások is így voltak a csapatban. Hiába lőttem a gólokat, remek idényem volt, mégsem találtuk a közös hangot. Ezért akartam távozni, kérőből volt bőven, de a vezetők közölték, nem adnak el.

Az NB I-ben újoncként nem szerepeltek rosszul, végig ott voltak a középmezőny elején, az utolsó néhány fordulóban Ebedli Ferenc dirigálta a csapatot.

– Felszabadultunk, a folytatásban nem kaptunk ki, bejöttünk az ötödik helyre, ami nagyon jó eredménynek számított. Nem felejtem, Zalaegerszegen játszottunk, előzőleg két hétig a tartalékokkal edzettem, ugyanis Varga hozzájuk küldött. Ebedli visszavitt az első keretbe, de mondta, mivel nem velük gyakoroltam, csak csereként számít rám. De jelezte, fogok játszani, sőt, ha nyerünk, két hétig nem lesz edzés. Mondjuk ez nem valósult meg, amúgy kiváló volt a hangulat az elkövetkező napokban. A félidő után jöttem be, a 60. percben betaláltam, a gólommal nyertünk. Visszaszereztem az önbizalmamat, a folytatásban mindig kezdtem, jól is ment a játék.

Tököli szerződése lejárt, a kispadra Egervári Sándor és Kenyeres Imre érkezett az MTK-ból. A csatár szabadon távozhatott volna, de a trénerek maradásra bírták. Pedig eleinte nem számoltak vele kezdőként.

– Sanyi bácsi bizalommal fordult felém. Vázolta az elképzeléseit, közölte, nem kezdek, nála Orosz Feri és Igor Nicsenko a két csatár, de meg fogom kapni a lehetőséget. Azzal tisztában voltam, hárman vagyunk két helyre, tehát mindenki nem lehet pályán. Mondta, ez az eredeti elképzelése, ám a felállás változhat. Aláírtam az új szerződést, az első négy fordulóban csere voltam, mindig beálltam. A negyedik találkozón betaláltam, majd következett a rendkívül fontos, Fradi elleni rangadó, amit a gólommal megnyertünk. Utána mindig kezdtem, a másik két csatár váltotta egymást a meccseken. Ismét gólkirály lettem, hivatalosan 22 góllal, amúgy 25-öt szereztem. A Szeged ellen 9-0-ra nyertünk, én hármat lőttem, a Tisza-partiakat szezon közben kizárták, a találataimat elvették. Remek csapatunk volt, előzőleg egy évet játszottunk a legjobbak között, a mag kialakult. Egerváriékkal jöttek újak, jó játékosok, de sztárigazolásokra nem került sor. Érkezett Molnár Zoli és Orosz Feri, valamint Rabóczki Balázs, aki nagyon ritkán védett Babos Gábor mögött az MTK-ban. Tehát olyan futballisták, akik valahonnan elkerültek. Zavadszky remekelt nálunk, előzőleg a Fradiban alig kapott szerepet, Rósa Henrik is nálunk újult meg. Nem mondom, hogy mindenki a barátom volt, de nagyszerű közösség formálódott, amiben óriási szerepe volt a szakmai stábnak.

Jöttek is az eredmények. Az első meccs vereséget hozott Debrecenben, aztán hét döntetlen mellett kizárólag diadalok következtek. – Senki nem számított ilyen menetelésre, arra pedig végképp nem, hogy több mint 40 meccsen nem szenvedünk vereséget. Bajnoki címre az elején nem gondoltunk, ahogy mentek a meccsek, úgy éreztük egyre jobban, hogy erősebbek vagyunk a többieknél. Nagyon hasznos játékosaink voltak, Rósa Heni ugyan csak három gólt rúgott, de adott húsz gólpasszt, Zavad­szky élete szezonjában lőtt tizenöt gólt, passzokat szintén tudott adni, Orosz Feri és Nicsenko is megrúgta a maga 8-10 gólját, Lengyel Feri is, valamint én egy kicsit többet. Eloszlottak a találatok, sok olyan játékossal rendelkeztünk, akik fontos helyzetekben képesek voltak betalálni. A védők között Éger Laci, Molnár Zoli és Kiss Gyuri is tudott érkezni az ellenfél kapuja elé.

Tököli egy arany, egy ezüst és egy negyedik hely után távozott az Üllői útra. A csatár az Egervári-éra első évében 22 góllal lett gólkirály, az ezüstöt hozó idényben is 22-ig jutott – Kenesei megelőzte a táblázaton, 24-szer volt eredményes –, a 2001–2002-es bajnokságban Tököli ismét gólkirály lett, 28-szor zörgette meg a hálót. Dunaújvárosban gyülekeztek a viharfelhők, majd meg is érkeztek, a szakvezetők és a kulcsjátékosok távoztak, Tököli is ment. A legnagyobb riválishoz, az Ferencvároshoz.

– Nem véletlenül voltam öt évet Újvárosban, nagyszerű volt ott élni és sportolni, kivétel nélkül minden szakosztály sikeres volt. Nem szerettem vándorolni, kényszerből hagytam el az acélvárost. A fél NB I hívott, ráadásul komoly külföldi ajánlatom is volt. A holland NAC Bredával mindenben megegyeztem, majdnem alá is írtam a papírokat, azonban az akkori nejem lebeszélt róla, azt mondta, ne váltsunk országot, folytassam itthon. Egy évvel később pedig elváltunk. Életem legnagyobb hibáját követtem el, meghoztam a legrosszabb döntést, hogy 26 évesen nem próbáltam szerencsét Hollandiában. Egerváriék az MTK-hoz távoztak, úgy volt, én is oda igazolok, ám a klub tulajdonosának döntése értelmében a Ferencvároshoz kerültem. A Népligetben két szezon töltöttem, bár saját döntésemből kihagytam meccseket a Debrecen elleni szurkolói balhé után, valamint voltam eltiltva is, összességében nem ment rosszul a játék, minden második meccsen betaláltam. Egy bajnoki címet és két kupagyőzelmet szereztünk. Az egyik MK-diadalnál a kapusunk, Szűcs Lajos öngólt rúgott a Debrecen elleni fináléban, ám a végjátékban szereztem két találatot, ezzel nyertünk.

A német másodosztályú 1. FC Köln következett, ahol alig játszott, igaz, súlyos betegséggel is bajlódott, valamint nem érezte jól magát a kecskés gárdánál. A második vonalban összesen három derbin kapott bizalmat, az élvonalba jutó brigádban pedig egyszer, az első fordulóban. Csereként jött be a végjátékban, telt ház előtt, tizenegyest harcolt ki, amit társa gólra váltott, 1–0-ra nyertek.

– A Mainzot gyűrtük le, korábbi pécsi társam, a Honvéd jelenlegi edzője, Bódog Tamás az ellenfél kispadján várt bevetésre. A következő meccsen padon sem voltam, sőt, a következőn sem, tudtam, innen mennem kell. Sokat tanultam a németeknél, de a távozás mellett döntöttem. A második ligában is 38 ezres volt az átlag nézőszámunk, nagy klub volt, szenzációs szervezettség, mesés körülmények, mindenki szeretett a csapatban, a szurkolók is, csak az edző nem. Haza nem jöhettem, mert itthon már lezárult az átigazolási időszak, Ciprusra kerültem, az Anorthosis Famagusta, majd az AEL Limassol gárdájához, kényszerből. Fél évet húztam le a mediterrán szigeten, aztán Gellei Imre hívására hazajöttem az NB II-es Fradihoz.

A zöldekkel nem tudott visszakerülni a legmagasabb osztályba, váltott, összesen öt évet töltött Pakson, kettőt Kecskeméten – Magyar Kupát nyertek a Vidi ellen a Puskás-stadionban, két gól­passzt adott a szárnyaló Foxinak –, egy felet Zalaegerszegen, az atomvárosban búcsúzott az élvonaltól. Pályaedző lett a tolnaiaknál, Csertői Aurél segítőjeként tevékenykedett, négy éven át, majd dirigálta a klub második együttesét. Tavaly nyáron távozott Paksról és újrakezdte a futballt, Kiskunfélegyházán.

– Az elején élveztem, később már nem mindig. 44 éves vagyok, Pakson élek, csak a meccsre járok, a barátaim vezetik a 120 km-re található, megyei első osztályú klubot. A súlyommal nincs gond, két kilóval van több rajtam, mint annak idején. Hat éve búcsúztam az NB I-től, a kihagyás azért érződött, főleg az elején. Tavaly majdnem minden meccsen betaláltam, rúgtam gólt az új idényben is. Szeretnék edzősködni is, remélem, találok kispadot magamnak a közeljövőben. Kis túlzással bárhova elmennék, ahol szeretnének elérni valamit, akár az utánpótlásban is.

Egervári Sándor hagyta futballozni

– Sok olyan edzőm volt, aki meg akart változtatni, nem sikerült egyiknek sem, Egervári Sándor abban volt nagy, hogy hagyott futballozni, bizalmat adott, hatott rám, kihozta belőlem a maximumot. Neki az volt az érdeke, hogy gólt rúgjak, nekem is, mindent meg tudtunk beszélni egymással. Nem véletlenül volt sikeres, lett kétszer bajnok az MTK-val, egyszer pedig velünk, szövetségi kapitányként is ért el jó eredményeket. Néha kérdezik, volt-e kedvenc edzőm, erre nem tudok válaszolni. De azt el tudom mondani, Egervárival azért volt eredményes, mert sokkal több jó dolga volt, mint rossz – emlékezett vissza a mesterre Tököli Attila.