Hétlövet - El Suszter y Don Bandido

* Egy csinos kis amerikai szálloda halljában engedte el magát egy 31 éves férfi.

Na. Hogy is kezdjük, gyerekek... nos hát, bizonyára tudjátok, hogy a madarak meg a méhek is kakilnak néha, hát ennek a bizonyos szegény amerikai bácsinak, Ronnie Lee Warfield-nek is nagyon kellett, úgy érezte, eljött az idő, bement hát egy kedves kis szállodába, aztán megpróbált benyitni a megfelelő kis helyiségbe, de a gondos gazdák kódzárat telepítettek az ajtóra. Ronnie egy darabig kétségbeesetten rángatta az ajtót, aztán eljött az a pillanat, amikor már nincsen visszaút, és mindenképpen nyomot kell hagyni a világban ő tehát ott, egyszerűen a szőnyeg sarkára kucorodva megtette, amit ősidők óta minden élőlénynek muszáj, s vajmi kevéssé érdekelte már, hogy azonnal kihívták a rendőröket, akik letartóztatták, majd vádat is emeltek ellene, nyilvános székletürítés és szeméremsértés miatt... A 31 éves férfi, aki egyébként megbánást tanúsított, és, még a helyszínen azt is felajánlotta, összetakarítja a meglehetősen szignifikáns nyomokat, később 940 dollár óvadék ellenében hagyhatta el a börtönt. OK, aláírom, ne pakoljunk már ki nyilvános helyen, ha lehet de azért, bevallom, kicsit mégis birizgálja az igazságérzetemet, hogy a hotel üzemeltetőinek még egy ejnyebejnye sem járt: az én jogértelmezésem szerint aki lekódolta az ajtót, minimum ugyanannyira felelős a kétségkívül csúf esetért, mint aki ténylegesen elkövette. Mára ennyit ha jók lesztek, egyszer elmesélem, hogyan pingvineztem egy nagyot Nápolyban: nem egyszerű történet az sem, majd meglátjátok...

* Csalók próbálnak pénzt kiszedni vállalkozásokból: hivatalosnak tűnő levélben szólítanak fel sokakat, fizessenek 24 ezer forintot.

A Magyar Kereskedelmi Nyilvántartási Intézet (MKNI) levele erős felütéssel kezd: 2014. január 1-től kezdődően a MKNI nyilvános jegyzékében való közzétételért 24 000 forintos díj fizetendő. Pont. A levél egy Fontos információ val zárul: A közzétételi díjat 2014. április 18-ig be nem fizető társaságok nem lesznek nyilvánosan elérhetők az MKNI 2014. április 30-i adatbázisában. Dermesztő fenyegetés, szó se róla. Azt kapásból megmondom, ha netán keresnék, s még netánabb meg is találnák a MKNI gazdáját, széles mosollyal szét fogja tárni a kezét, és megkérdezi, ugyan mi is a gond, tisztelt hölgyeim és uraim... És valóban: ha figyelmesen értelmezzük a levél mondatait, végül semmi olyat nem fogunk találni, ami miatt felelősségre lehetne vonni őket. Mert mit is mondanak? Mindösszesen annyit, hogy a közzétételért ennyi és ennyi fizetendő, ilyen és ilyen cégeknek - s aki ezt nem teszi, nem kerül bele az adatbázisba. Ahogy Kohn bácsi mondaná, ügyes mindazonáltal a stílus: Magyarországon ma egy ilyen levélre mi, cégvezetők csak rápillantunk, és azonnal tudjuk, itt fizetve lesz. Az egész problémára egyébként a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara volt kedves felhívni a figyelmet, ezzel is ékesen bizonyítva, nem ők kérik az évi 24 ezer forintot a semmiért ők speciel beérik (pillanatnyilag, csak halkan jelzem, van még potenciál) évi ötezerrel. Kötelezően, natürlich. Kezdetben is az volt, mármint kötelező, valamikor a kilencvenes években, aztán - legnagyobb, őszinte megdöbbenésemre - önkéntes lett a tagság, és a vele járó fizetnivaló, merthogy, mondták, ők oly hasznosan képviselik a vállalkozások érdekeit, s azok oly sok tekintetben támaszkodhatnak rájuk, hogy dübörög majd a szimbiózis. Nyilván így is lett: de 2012-től valamiért újra kötelező évi ötezret fizetni. Kötelező kamarai tagság nincsen, ez ugyanis nem tagdíj, csak... izé... olyan ötezer. Cserébe bármikor bárki ingyen beülhet a Hogyan szállítsuk Kolumbiába hidroplánnal a nutriaketrecek magnéziumszerkezetének kötőelemeit? című népszerű fejlesztő előadásra a nagyelőadóba. MKNI? Csalók? Ugye hogy minden csak viszonyítás kérdése, gyerekek...

* Gyorshajtásom Ausztriában.

Ketten voltunk a kocsiban, El Suszter meg én, Don Bandido. Grazba tartottunk, nem siettünk, krúzoltunk, nem akartunk feltűnést, volt gondunk épp elég, és azt se szerettem volna, ha valaki átnézegeti a poggyászunkat, capisci? Eszem ágában se volt hát a Fenevad minden erejét kihasználni. Los Ungheresában még móresre tanítottunk egy KCR-darus IFÁ-t, ami a mellékútról kanyarodott ki elénk. Suszter nagy műgonddal újabb rovátkát vésett az Ezüst Váltókar tusára, s iszonyatosan drága napszemüvege fölött elismerő pillantást vetett rám. Átértünk a borderinhón, nem volt semmi gáz. A biztonság kedvéért, hogy vissza tudjam tartani a ménest, mind a harminc életerős paripát, elővigyázatosan behúzódtam egy furgon mögé mehikóiak voltak azok is, épp mint mi: észnél kell lenni a gringóknál, elárulhatom, muchos. Vagy harminc kilométert mentünk, közvetlenül mögötte, aztán Los Königsdorfnál egyszer csak jobbra jelzett, én kinéztem, nem jött szembe semmi, erre elvesztettem a fejemet, odavágtam a Monsternek az erőt, és megkezdtem a kikerülést de ebben a pillanatban az indexelő furgon elől kiugrott egy oficial de policia, egyik kezével vadul ránk mutogatva, másikkal a furgont egyszersmind tovább zavarva. Megálltunk. Suszter kipattant a kocsiból, először átbukfencezett a Ménkű Azzurro motorháztetején, aztán hátulról, egy hármas szaltósorozattal hosszában is átbucskázott az autón... Hallo, ich bin Herr T. J. Hooker, und das ist mein Freund und Partner, Herr Vince Romano. Problem? Láttam már meglepett rendőrt, de ez, szerencsétlen, mondhatni szétesett. Komolyan mondom, úgy remegett, alig tudta kiállítani a csekket a húsz pezóról, aztán magához tért, megszondáztatott, kicsit fikázta az El Mitsubishi küllemét, majd egy barátságos seggberúgással útjára bocsátotta a két rettenthetetlen mexikói ördögöt. (Viszont papírom van róla, hogy igenis lehet gyorshajtásba keveredni az autómmal - ha egyszer netán eladó lesz, ez jól jön majd...)