Hétlövet - Kicsinyes macskaláda

* Jönnek a robotújságírók – kevésbé bulvárosan: cikkeket ír a számítógép.

Svédhonban, Karlstad egyetemén végeztek egy kísérletet, melynek során egy megfelelően kialakított szoftverrel, valamint a Los Angeles Times egyik zsurnalisztájával írattak egy-egy sporttudósítást, természetesen ugyanarról az eseményről – aztán megmutatták a végeredményt a humán tesztcsoportnak, akik úgy vélekedtek, a számítógép cikkét informatívabbnak és megbízhatóbbnak érezték, az emberét viszont élvezetesebb volt olvasni. Ha jobban belegondolunk egyébként, Magyarország a robotújságírás terén alaposan megelőzte korát, ha szabad úgy mondanom, mi ebben is sokkal jobban teljesítünk, leshet a nyugat – büszkén mondhatjuk, nem holmi prototípusokról, hanem évtizedek óta megbízhatóan teljesítő, minden körülményhez villámgyorsan igazodó, humanoid kivitelű robotokról van szó, amik az elmúlt évek során szinte átvették az irányítást a magyar közmédiában. Ezek a kifinomult masinák például előre beprogramozott algoritmusok szerint kérdezgetik interjúalanyaikat: tudják és érzik, de ha nem, pár perces előzetes beszélgetés során emberi beszéd útján is elmondható nekik, milyen kérdéseket szeretne megkapni beszélgetőpartnerük, s melyek azok a témák, amiket kerülni kell. A legfejlettebbek nem is olcsó üzeműek – cserébe teljesen önálló műveletekre képesek, meghibásodási hajlamuk minimális, roppant megbízhatók. A robot bármilyen programnyelvre gyorsan átáll – ilyenkor a korábbi, tárolt információk, szófordulatok automatikusan, nyomtalanul törlődnek, a robot elképesztő gyorsasággal idomul az új szövegkörnyezethez, egyszersmind szinte új avatart, identitást kreál magának. A robotújságírók a légyhez hasonlóan táplálkoznak, nyelvük rendkívüli hosszúságúra nőhet, akár egy átlagos stúdióasztal alatt is képesek átnyúlni vele, hogy elérjék kedvenc táplálékforrásukat. A robotújságírók élettartama tapasztalataink szerint végtelen: az eddigi kutatások azt mutatják, spórákkal szaporodnak, gerincük mérsékelten fejlett. 

* Oszter Sándor falnak ment.

Egy bevásárlóközpont épületében és garázsában is elég komoly, több százezres kárt okozott az 1971-es betyárfejedelem, amikor elveszítette uralmát autója felett, s néhányszor a falnak hajtott. Immár 2013-tól Kossuth-díjas színészóriásunk elég furcsán is viselkedett: szemtanúk elmondták, „a baleset után csak a falnak és autójának támaszkodva tudott biztosan megállni a lábán”. Miután elvitték a kiérkező rendőrök (úgy mellesleg, saját bevallása szerint észre sem vette, hogy elsodort egy oszlopot, bár azt még észlelte, hogy felment a padkára) véralkoholszintje 2.17-nek bizonyult, ami azért némileg túlmutat egy véletlenül elfogyasztott dianás cukorka élettani hatásán. Az eset után eltelt pár nap: Sándorunk láthatóan nem tétlenkedett, s felvette a kapcsolatot néhány jogászati kiválósággal, március 4-én ugyanis már azt állította, csak a baleset után hajtott fel néhány felest, mit is tehetett volna, ha egyszer ingadozik a vérnyomása, és csak a nagymamája tanácsát követte, amikor e kellemetlenkedő hullámhegyeket és -völgyeket elsimította némi pálinkával, amit meg egy pont arra járó ismeretlen rajongója volt kedves átadni neki. Hm. Azt hiszem, erre mondják, mélységesen életszerű. A nagyon szomorú viszont mindenféleképpen az a tény, hogy Magyarországon ilyen és hasonló vérlázító hazugságokkal bújtak már ki sokkal súlyosabb, akár emberélete(ke)t követelő tragédiákból is ily makulátlan jellemű hősök és hősnők. Azokhoz képest, megengedem, Oszter esete bohóctréfa – még ha arcpirító is. 


* Újabb olvasói levelet kaptam.

A legfrissebb, egy hete házipostázott, kézzel írott, természetesen névtelen üzenet papírját egy A4-esből, kézzel vagdosták ki, ezzel is jelezve, nem érdemlek öt négyzetméter brazil esőerdőnél többet, lényem s lényegem három mondatban úgyis bőven megfogalmazható. A címzéssel kezdem, ez áll a fedlapon: Boda úrnak, az újságírás „mesterének”. Gúnyosan kacagnak rám az idézőjelek, ígéretes kis dolgozat lesz ez, nézzünk csak beljebb: „Mondja, maga a kicsinyes macskaládákon kívül mást nem tud írni? Ez a szocialista újságírás? Van erre egy jó közmondás: Kutyaugatás nem hallatszik az égig.” Ennyi. Örkényi tömörség: nem szalad szét a szöveg, a szerző kitűnően tartja a gyeplőt, szikár, drámai anyag. Fogalmazgatom a választ, elhatározom, az égig nem hallatszó kutyaugatással kapcsolatban megjegyzem majd, sebaj, szerintem azért ugatni igenis kell, bármeddig hallatszik is; a szocialista újságírás... nos, ha létezik, akkor ez az, istenem, nagy dolog, maradjunk ennyiben... No de van itt egy értelmezhetetlen, bár kétségkívül erős fordulat: mik lehetnek azok a kicsinyes macskaládák, amiken kívül nem tudok mást írni? Kerek öt estém ment rá e rejtélyes metaforára – már végigjátszottam minden lehetséges variációt, ráadásul emlékezetem szerint soha nem írtam macskaládákról egy sort se, sem kicsinyesekről, sem nagyvonalúakról. Ma délelőtt aztán, amikor épp ezredszer olvastam át a levélkét, hirtelen belém hasított, az s betű nem is k, továbbá amiket a-nak néztem, azok meg o-k – így hát nem macskaládákon, hanem mocskolódáson kívül nem tudok mást írni. Na. Végre megnyugodtam – de annyira, hogy azt se bánom, ezzel a beismeréssel feladtam az újabb magas labdát: sajna nem csak írni, de olvasni se tudok... (Bővebben: www.hetlovet.com)