Ördögűzők, utánam!

A Vatikán kizárta Emmanuel Milingo korábbi lusakai érseket, aki engedélyezte volna a papok házasságát.

A hír szó szerint így látott napvilágot  nos, ez a mondat az én értelmezésemben szolidan, de sziklaszilárdan azt jelenti, hogy Milingo érsek áldását adta a papok egymás közötti házasságára (az elmúlt évek, évtizedek, -századok... khm... speciális anyaszentegyházi történéseit figyelve nekem tulajdonképpen még ez se lenne akkora mirákulum), de bevallom, a hiba alighanem az én készülékemben lehet: nekem például többnyire arról is fura dolgok jutnak eszembe, ha a telefonom kiírja, A szám foglalt. Szóval a 79 éves, zambiai származású, egyebek mellett ördögűzéssel is aktívan foglalkozó főpapot 2006-ban már kiközösítették  most viszont ki is zárták a papi rendből. Pedig  a rosszízű vicceket félretéve  Milingo csupán a cölibátus ellen harcol, következetesen, látványosan, s a jelek szerint valamelyest hatékonyan is: a haragjukat már legalább kivívta. Pedig nem lenne baj, ha a katolikus egyház is belátná  tetszik vagy nem, a világ elég nagyot változott: lehet róla nem tudomást venni, szabad ostorozni vagy durcizni: ettől a világ sajnos épp ugyanolyan marad, amilyen. Ha valaki változtatni akar rajta, szerintem továbbra sincs más módszer, mint szóba állni vele, leereszkedni hozzá, megismerni, része lenni. És lehetőség szerint minimalizálni azokat a botrányokat, amik a katolikus egyház hótiszta életére azért elég méretes és elég sötét árnyakat vetnek  s e skandallumok bizony nem kis mértékben épp a cölibátussal hozhatók összefüggésbe. Na. Ennél szebben csomagolva már nem tudok fogalmazni a pedofíliáról pölö... A lényeg persze akkor is az, hogy azok, akik tennének is azért, hogy az egyház közelíthessen a huszonegyedik század emberéhez, nem is járhatnak máshogy, mint Milingo érsek. Vagy Diego atya Mezőfalváról  ha még tetszenek rá emlékezni... Mindörökké, Ámen.

Hét órát várt a helyszínelőkre egy honfitársunk, akinek feltörték a kocsiját.

Ön volt az? Ja, nem, Ön! Kegyed is jelentkezik? Van egyáltalán köztünk valaki, akivel nem fordult elő valami kirívó, különös parasztsággal elkövetett hivatali, ügyintézési, akármilyen egyéb macera? Elárulom: nincsen. Itt már a gyerekek is életveszélyes dózisban kapják a későbbi, úgynevezett életre történő úgynevezett nevelést  nem kötelező elhinni, hogy a bárkit bravúrosan porig alázó, fröcskölve ordítozó pedagógus  épp valamelyik nap volt szerencsétlenségem látni egyet, és elég szívesen... nem, azért sem írom ide, hogy szívesen meggyőztem volna róla, hogy nem helyes, amit tesz, éspedig azért nem írom, mert nem igaz: valójában elég szívesen utaltam volna ki neki egy nevelő célzatú, nyolc napon túli tysoni lángost (ki tudja ma már, mi volt a békebeli, legendás, makarenkói pofon...)  és persze ez, a saját ütésvágyam is pontosan mutatja, miről beszélek. Ugyanezért szeretne megölni az autós, aki elé be merészelek sorolni; ezért rúgna fel (mint a fagyott teveszart, mondja a pirosfejű félhangos üzemmódban, hátha felveszem) a boltban mögöttem, ha nem fogadja el a pint az idióta gép; ezért vág pofát, sóhajt fájdalmasat, tesz megjegyzést az eladó, ha még egy pólót lenne pofám megnézni az első után  mindezt, a hétórás helyszínelőre várással, az irodai packázásokkal, a napi gyalázkodásokkal egyetemben pedig látja, velünk együtt éli meg a gyerek. Aki amúgy máris velünk evez a parttalan magyar papíróceánban  játékos adóalany, pajkos kis állampolgár: időben kell indítani a betörését, nehogy később elkezdje makogni, miért is van szükség arra a milliónyi, és milliók életét naponta mérgező szarságra, amire persze nincs, pontosabban nem lenne: országok százainak példája állhat előttünk, ha körbenézünk. De nem nézünk körbe: régesrég elvették a kedvünket tőle. Helyszínel egy ország  a helyszínen. És nagyon sok-sok óra késéssel.

Valóságos fenyőerdők települtek a város több helyszínére is.

Készséggel elhiszem bárkinek, korszerűtlenlelketlencinikus vagyok, mégis elárulom, évek, de talán inkább évtizedek óta nem veszek vágott fenyőt  legyen bármilyen finom illata a lucnak, kékesen hamvas, nem hulló tűje a normannak, szó szerint mesebeli, nagyszerűséget árasztó külleme az ezüstfenyőnek. Sajnálom: engem akkor is meglehetősen lelomboz a halál minden formája, a fákat-növényeket amúgy is  Tolkien óta  lélekkel rendelkező, különlegesen értelmes, hosszú idők nagy tapasztalatával rendelkező lényeknek tekintem, úgyhogy semmilyen értelmes okot nem látok rá, hogy a magam szórakoztatása kedvéért pár héten át lassan elsorvasszak egyet. Ezzel az erővel éppenséggel lehetne az is kulturált népszokás, hogy karácsonykor mondjuk egy kisbárányt bilincselünk az ágy lábához, végignézzük, ahogy átevez a túlpartra, aztán Vízkeresztkor udvariasan kidobjuk. Igaz, ott kicsit talán hibádzana az a szívet melengető kellemes illat... És amióta pár éve a földlabdás fenyőm se bírta ki a kiültetés viszontagságait, úgy döntöttem, jöjjön a megvetett, csúnya műanyag  rajtam kívül úgyse látja senki, engem pedig úgyis épp eléggé karácsonyi hangulatba varázsol például a Last Christmas magyar nyelvű feldolgozása, mely egyfajta koronás ikonja az összes hazai kiválóság kétségbeesett karácsonyi zenés kísérleteinek, amiket nyugodtan lehetne használni egy tömeggyilkosképző tanfolyamon: ösztönzőként...