A fa metamorfózisa Csepelinél

2015-ben Dunaújvárosban és Dunaföldváron életmű-kiállításon láthatták az érdeklődők fafaragványait, spanyolozással készült alkotásait, csontgrafikáit, sőt bútorait és szobrait is.

– Mi a magyarázata ennek a múlt évi sikersorozatnak?

– Hetvenévesnek kell lenni. Nem kerestem a magyarázatot, de nyilvánvaló, hogy idő kell mindenhez, hogy beérjen. Negyvenöt éve faragok. Az elmúlt évtizedekben szinte minden pályázaton legalább öt munkával indultam. Elismeréseket, díjakat nyertem korábban is, de ezek nem voltak annyira közismertek. Számomra azonban visszajelzésként szolgáltak, hogy jó úton járok. Bár egy-egy pályázati siker esetén sokan azon töprengtek, ki áll a hátam mögött. Sok szakmabéli ismerősöm, barátom volt és van, de alkotásaim szokatlansága miatt tőlük is kritikát kaptam. Az ítészek is vitáztak róla. A Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Kodály Zoltán közművelődési díját, amelyet 2003-ban kaptam meg, a terület tudományos szakemberei ítélték nekem. A jóleső elismerés szakmailag valami fontosat közölt. A köztéri alkotásaimat most már talán többen ismerik, jelrendszerét idő múltán tán jobban értik, bár azokért is meg kellett küzdeni.

A többek között Tolna megyei Príma Díjas Csepeli István szerint idő kell mindenhez, hogy beérjen Fotó: a szerző

– A hetvenéves Csepeli István tán aktívabb, mint valaha. Milyen műveket láthat a közönség a paksi Csengey Dénes Kulturális Központban március 10-én megnyíló tárlatán?

– A fa metamorfózisa című paksi tárlat anyagáról majd a kiállítást rendező, Dunaújvárosban és Dunaföldváron is jól ismert Nemes Ferenc képzőművész barátom dönt. Valóban sok új alkotás született, számszerűen még nem is tudom. Van miből válogatni.

– A kívülálló a sikerességet látja. De ez a több évtizedes pálya nem mindig volt ilyen. Melyik volt a legnehezebb időszak?

– A nyolcvanas évek. Mikor az ismeret és a gyakorlat kezdett összeérni bennem. Megvan a kellő ismeret, a kellő energia, de nincs támaszték, mert mindig olyan utcába mentem be, amely járatlan volt. Nehéz volt megélni, hogy szakmailag jól megoldottál valamit, de a tágabb környezeted nem érti, sokan fenntartással fogadják. Hatalmas elméleti viták kísértek, hiszen munkáim nem a virágkorára kimerevített klasszikus népművészetbe sorolhatók.

– A nemrég megjelent kötetben az azóta elhunyt néprajzkutató, dr. Füzes Endre azt írta, hogy Csepeli István munkái, törekvései kitágították a népi faragóművesség kereteit. Új formákat és újabb elmélyült gondolatokat hozott a történeti hagyomány tárgyi világába. Hogy jutott el ide?

– A sárospataki fafaragó iskola meghatározó fontosságú volt az életemben. De a kezdéskor rájöttem, hogy a mélységi tudást nem lehet megkerülni. Pótolni kellett a paraszti és pásztorkultúra, majd a történelmi, néprajzos, régészeti ismereteket. Ez volt az alap. 1974-ben egy fához értő asztalos, a formaképzést ismerő, rajzolni tudó kőszobrász érkezett az első népművészeti fafaragó táborba, s ott rákapcsolódott a somogyi pásztorfaragás látványára. A növényi ornamentika egy „kicsit másként”, a magamnak speciálisan készített faragókéssel alakítva mozgásba lendült, életre kelt. Más lett. Két évvel később egy megformázott mángorlófát vittem a táborba. Ott a közepébe ékrovásos faragással kalotaszegi geometriai motívumot tettem, majd ezt továbbvittem egy, már tudatosan szerkesztett rendszerbe, s embert, családot formáztam. Ez közülünk senkinek nem jutott volna eszébe – mondta az akkori idősebb mester.

Később is mindig a magam szította probléma érdekelt, s onnan léptem tovább a megoldásig. Mélységében vizsgálom az anyagot, a formát, ettől kézenfekvően letisztul a motívumkép. Akkor már nem köt, bár sajátos módon élek vele, de az anyag lelke felé léphetek. Hajdanán a népi faművesség végigkísérte az embert a bölcsőtől a koporsóig. Minden fából készült tárgynak funkciója volt. A mángorlófába a legény érzelmeit, vágyait faragta, s így adta át a lánynak, aki üzenettel rendelkező hímzett jegykendőt nyújtott viszonzásul. A fonóban is jelbeszéd zajlott a táncban, a zenében. A szabad gondolkodású pásztor a magyar kultúra legősibb ízeit őrizte meg. Ma az elektromos pásztorral nem lehet mit kezdeni. A népművészet már nem az, ami régebben, de nincs ezzel semmi baj, mert minden kornak megvan a maga tárgyköre. Nem tartom halottnak a népi fafaragó műfajt, de tömegében rossz úton jár. Sokan azért nem tudnak élő változatra elvonatkoztatni, mert nem ismerik az alapokat. Mindmáig lehet beszélő tárgyakat találni, de túl sok hamisan beszél. A tradicionális funkció és a tartalom régen elvált egymástól, s csak akkor tudod éltetve megvalósítani, ha a tartalommal a képzőművészet szabályrendszere felé lépsz el.

– Már a földvári kiállításon lehetett látni, hogy a legutóbb készült munkáival ismét új szakaszba lépett. A hetvenedik év sok élményt hozott. Táplálkozik- e ebből? Tényleg van változás?

– Igen, az utóbbi bő egy év serkentően hatott. Ezek az alkotások összegzőek. S nyilván nem tudtam volna elkészíteni harmincévesen. Nem technikailag, némelyiket tán úgy sem, de elsősorban fejben áll össze a szándék. Most, ha párbeszédbe kerülök az anyaggal, az anyag diktál. De ő sem akar korlátozni engem, mert nyelvezetén szólítom, s én sem az anyagot. A most befejezett munkám kőrisfája hetek óta itt állt. Nézegettem, aztán a hétvégén meglendültek a gondolataim, s hétfőn elkezdtem rajzolni közvetlenül a fára. Az anyag súgott, a rajzolata, a szerkezete kínálta föl a fölösleges anyag levételét. Bár gyerekkorom óta szabadságérzetem van, ez most kiteljesedett bennem, megélem az élet illatát. Azt az üzenetet, amit vélek hinni a világ dolgairól vagy az emberről, azt örökérvényű formában akarom megfogalmazni.

Hagyományt követek. Személyiségek, mondandók, tartalmak jelentek meg a régebbi korokban is. Nem más ez sem. A kiállításokon sokan elkezdik simogatni a tárgyaimat. Ha semmi más, ez a kontaktus is lényeges. Az alkotásnak már önálló ereje van. Képes arra, hogy érzelmileg stimuláljon. Nézetem szerint a népi kultúra nem más, mint az úgynevezett magaskultúra, nincs se feljebb, se lejjebb, mint a képzőművészet. A nézők, műértők visszajelzései alapján egyre inkább értik, érzékelik alkotásaim világát, a magyar ízt, a gyökereket és az egyetemes üzenetet. De értékállandóvá a hiteles érzés formálta anyag válhat.

Egy éve a dunaújvárosi kiállítása kapcsán azt írtuk, hogy Csepeli István alkotásai a lélekben születnek, a lélekre hatnak, s ráadásul kifejeznek valami lényegeset az ősi hagyományokban élő ember lelkivilágáról és a megmunkált anyag lelkéről. Ezért került jó helyre a Príma Díj is.