A gondviselés indiai követei Adonyban

Annie nővér tizenhét éve érkezett nővértársaival együtt Adonyba, ahol először a hit-oktatásban, a napközis gyerekek gondozásában és az idősek házi ápolásában, vigasztalásában segítettek (Fotó: Ónodi Zoltán)

- Az indiai apácák, vagy ahogyan az adonyiak nevezik őket, a nővérek Magyarországot választották hivatásuk gyakorlásának helyszínéül. Miért?

- Az első csoportunk húsz évvel ezelőtt Bakonyszentlászlóra érkezett, a Máltai Szeretetszolgálat otthonába. Dr. Kiss György atya életéből volt egy előadás a német televízióban, amire felfigyelt a mi egyik keralai papunk, aki ott szolgált, és szerette volna segíteni Magyarországot. György atya akkor azt mondta, ha fiatal apácákat tudna küldeni, az lenne a legnagyobb ajándék, segítség. Szerzetesrendünk alapítója találkozott vele Németországban, megbeszéltek mindent, az atyának volt egy ingatlana Bakonyszentlászlón, amit a máltaiaknak ajándékba adott. Oda érkeztek a nővéreink, és ott szolgáltak. György atya szülőhelye Adony. Felvette a kapcsolatot az itteni háziorvosokkal, Kőbányai Jánossal, Glashütter Csabával, akik szívvel mellénk álltak, mert érezték a lelki gondozás szükségességét a városban. Így érkeztem én három nővérel Adonyba tizenhét évvel ezelőtt.

- Milyen céllal érkeztek?

- A gondviselés a dolgunk az életben. Az alapító atyánknak nem volt szándéka, amikor Indiában létrehozta a szerzetesrendet, hogy külföldön is szolgáljunk, hiszen a hazánkban is nagyon sok elesett, beteg, idős embernek kell a segítség. De nagyon sok meghívást kaptunk szerte a világból, Magyarországról is. Érkezésünk után mi az adonyi plébánián két szobában laktunk négyen, onnan jártunk ki a faluba, a hitoktatásban, a napközis gyerekek gondozásában segítettünk az iskolában és az óvodában. Éreztük, nem elég az idősekhez, egyedülállókhoz kimenni házhoz, vígasztalni őket. Kell egy otthon, egy hely, ahol törődik velük valaki, amikor már tehetetlenekké válnak. Ez a fajta ellátás nem volt megoldva Adonyban, és úgy éreztük, nekünk ez lehet a feladatunk. Akkor az orvosok közbenjárásával kijártuk ezt az épületet, így indult az idősgondozó ház, ahova mi is átköltöztünk a plébániáról. De máig segítünk az óvodában, ha időnk megengedi, és a sekrestyés munkát is ellátjuk.

- Lélekemelő a hit, amivel teszik a dolgukat, és minden erejükkel fejlesztik az otthont!

- Tíz férőhellyel kezdtünk. Aztán szinte naponta kapunk telefonokat, esdekelve kérnek bennünket, és nagyon nehéz volt azt mondani, nincs hely, nincs hely, amikor azt hallottuk, tegyünk a folyosóra egy ágyat, neki ott nagyon jó lesz. Elfacsarodott a szívünk. Minden erőnkkel azon voltunk, hogy egyre csak bővítsük és bővítsük az otthont.

- Mindig bátorítóan mosolyognak, szemükből meleg fény sugárzik. Rengeteg szeretetet adnak az embereknek!

- Annyi szeretetet adunk amennyit csak tudunk, és rengeteget kapunk mi is az idősektől, a gyerekektől, az adonyiaktól. Elhivatottság az élet utolsó időszakában gondoskodni emberekről, és ez csak akkor teher, ha úgy fogjuk fel, rossz gondolatokkal nehezítjük. A mi élethivatásunkkal, életformánkkal egy családként zártuk a szívünkbe az az egész világot. Apácaként bármerre megyünk, bármilyen a bőrszínünk, nekünk kell be illeszkednünk annak a nemzetnek az életébe, kultúrájába, ahol szolgálunk. Éreztetnünk kell, nem vagyunk idegenek.

- Nem vágyakoznak haza, Indiába?

- Néha-néha előfordul, jön, feltör belőlünk a semmiből, hiszen nekünk is hiányoznak az otthon hagyottak. Ilyenkor az a nyugtató nekünk, hogy ezt az életet, az apácaságot, a hivatást mi szabadon választottuk. A világba bármerre küldhet bennünket a vezetőség, nekünk ott kell otthonra lelnünk, ahol a missziós feladatunkat teljesítjük. De mi pontosan tudtuk mire vállalkozunk, amikor apácák lettünk. Ezt az életformát mi tíz évig tanulmányoztuk, átéltük, mielőtt letettük az örök fogadalmat.

Harkai Klára, az adonyi gondozóház világi vezetője büszkén kalauzol az épületben. A fotón a nővérek lakrészét mutatja, ahol kis kápolnát is kialakítottak, ahol összegyűlnek misére, imádságra az idősekkel közösen. Az épület bölcsőde volt egykoron, amit megvásárolt a szerzetesrend az önkormányzattól tíz éve. Gyűjtésből, adományokból sikerült fejleszteni a bentlakásos otthont: először tíz időst tudtak fogadni, aztán bővítették előbb huszonhat, most ötven férőhelyesre.