Böjte Csaba: a hit cselekedet nélkül halott

Böjte Csaba hisz a szeretet végső győzelmében

Az általa kezdeményezett Dévai Szent Ferenc Alapítvány ötezernél több árva vagy nehéz sorsú gyereket nevelt és nevel. A magyarlakta területeken talán nincs ember, aki ne tudná, kiről van szó. Böjte Csaba ferences rendi szerzetes atya – aki a napokban Dunaföldváron tartott zarándokoknak szentmisét az augusztus huszadikai, ünnepi hétvégén, s ekkor adott interjút lapunknak is – missziót teljesít. Sokat utazik, s hirdeti, hogy jónak lenni jó, s hogy az embereket csak szeretve lehet jobbá tenni.

– Sikertörténet ez?

– Több mint ötven olyan kollegám van ma, aki valamikor a gyerekünk volt. Szoktam mondani, a házi kenyér mindig jobb, mint a bolti. Itt van velem egy fiú, aki az első évtől gyerekünk, ma ő a sofőröm, személyes titkárom, krónikásom.

– Csak sikeres gyerekutak vannak?

– Jézus elmondta: van, aki tíz talentumot kapott, van, aki ötöt, s más hármat. Mindenki a magáét kell kamatoztassa. Most olyan világ van, amikor az a sikertörténet, ha valakiből orvos lesz vagy hasonló. Én azt látom, hogy a mi gyerekeink közül van, aki egyszerű édesanya lett, de azt nagyon jól csinálja. Van, aki kétkezi munkával dolgozik három váltásban, s van, aki doktorált. Biztos, hogy Kis Szent Teréznek igaza van, hogy a Földön nincsen nagy dolog és kis dolog, csak nagy szeretet és kis szeretet. Úgy érzem, a mi gyerekeinkben nagy szeretet van.

- A szeretetet adni missziója a dévai gyerekek esetében eredményes. Ha az emberre valaki szeretettel néz, az olyan, mint a napfény, amely az alvó magot kihozza a földből – írta egyik könyvében. Hogy működik ez felbolydult, a gyűlölet örvényébe sodródó világunkban, a nagyvilágban? Ön rendszeresen megszólal fontos kérdésekben. Mennyire reménykedhetünk, hogy a szavát meghallgatják?

– Én befogadáspárti vagyok. Ferenc pápa is arról beszélt, hogy merjük elsősorban a gyerekeinket, családunkat befogadni. Az európai kultúra az elutasítás kultúrája, a halál kultúrája – János Pál nevezte így. Ezért van annyi válás, abortusz, ezért engedjük el idős szüleink, nagyszüleink kezét, ezért fordítunk hátat egymásnak. Ez nem jó! Ezen változtatni kell. Jézus Krisztus karácsony estén mert eljönni hozzánk, merte átölelni a borgőzös pásztorokat, a napkeleti bölcseket, mert egy lenni közülünk. Az élet akkor fog menni előre, ha mi az életre igent mondunk, s merjük egymás kezét megfogni. Ma mindenki a pénzről beszél. Az élet melletti döntésről kellene. Én nem a mohamedánoktól féltem Európát, hanem az önző, kapzsi, megfáradt keresztényektől. De biztos vagyok abban, hogy győzni fog a jó. Hiszek a szeretet végső győzelmében. Most az lenne a jó, hogy minél több ember higgyen ebben.

– Ön miből merít erőt, miből táplálkozik ez a töretlen optimizmusa?

– Az evangéliumból. Nem hiszem, hogy Jézus Krisztus bóvlit árult volna a kereszten. Hitt a mennyei Atya által teremtett világban. Van egy kedves történetem. „Egy hajón ül egy kisfiú. A hajó nyikorog, ropog, nyög a hullámok közt, majdnem elsüllyed. Jönnek az emberek, kérdik a kisfiút. Kicsi fiam, miért nem ijedezel? Hogy vagy te ilyen nyugodt? Azért mert az én apukám a kapitány mondja a kisfiú. Mitől idegeskedjek?” Úgy gondolom, ez a világ a mennyei Atyánk kezében van, s ha négy és fél milliárd év alatt – a tudósok szerint ennyi éves ez a Föld nevű projekt – annyi mindenen keresztülvezette ezt a bolygó-hajót, hiszem, hogy megkapja a továbbvezető utat is.

– A mai migráns problémát sokan keresztény–muzulmán ellentétre élezik ki. Mit gondol erről?

– Voltam Mórahalmon, szentmisét tartottam augusztus 19-én. Nagyon szép ünnep volt. Több mint ötezren vettek részt. Este leoltották a lámpákat az egész városban, fénylő keresztekkel világítottak. Azt láttam, hogy ezek az emberek békében, nyugalomban élnek. A polgármester azt mondta, eddig még senki nem kérte, hogy letelepedne, csak keresztülmennek. Az ő céljuk nem Magyarország. Ezek a migránsok nem bántanak senkit. A mórahalmiak szerint az ő fájukról egy almát nem szakítottak le, egy ágat nem törtek le. Az emberek szeretnek pánikolni, s nagyokat mondani. Tény, hogy Ferenc pápa elment Isztambulba, leült a Hagia Sophiában, és tudott együtt imádkozni a mohamedánokkal. Azt gondolom, itt is párbeszéd kellene. Amikor letérdepelek, s egy mohamedán testvérem szintén térdre borul, s imádkozunk, mindkettőnknek ugyanaz a mennyei Atya integet szeretettel. Nem hiszem, hogy több isten lenne az égben. Úgy gondolom, hogy ha egy hithű mohamedánnal leülök beszélni, párbeszéd alakulna ki. De hogy egy rossz keresztény és egy rossz mohamedán egymás torkát szorongathatják, azt el tudom képzelni. A történelem során azonban mindig a belső bűnök bomlasztották szét a kultúrákat.

Hogy Európával mi lesz? Amennyiben nem tudjuk megoldani a magunk gondjait, akkor ez történik. Nem akarok párhuzamot vonni Buda eleste és Európa holnapja között, de ezen biztos el kell gondolkodni.

– Most az 1Úton Zarándoknap rendezvényére érkezett Dunaföldvárra. Mórahalmon, Pécsett járt az elmúlt pár napon. Este utazik Svájcba. Sokat van úton. Hogy bírja?

– Amit szeret az ember, azt bírja. Húsz évvel ezelőtt is sokat mentem, akkor a város negyedeit jártam. Most nagyobb lett ez a világ, de ugyanaz. Az Istennek a világa. Emberekhez megyek most is. Megpróbálom a hitemet, jókedvemet, amivel annak idején útra keltem, tartani. Meg vagyok győződve, hogy Isten jókedvében teremtette az embert, a világot. Hogy nem kipukkadás előtt álló lufi ez a világ, hanem nagyszerű világ. Ezért is fáradok, dolgozok, hogy ezt a hitemet megosszam az emberekkel. Hit kell. Szent István napján Pécsett kezembe vettem az új kenyeret. Felmutattam s megkérdeztem: Tavasszal megvolt-e ez a kenyér? Miből lett ez? Biztos gondolták az emberek, hogy nem volt, s hogy búzából és napfényből lett. Én azt mondtam: ez a kenyér hitből és akaratból lett. A szántóvető ember hitte, hogy igen, a búzaszem a fekete földben kalászt fog növeszteni. Gyökeret ereszt, és gyümölcsöt fog hozni. És akarta. Nem elég hinni, akarni is kell. A hit cselekedet nélkül halott. El is ment, elhintette a magját, s lám tényleg élet fakadt belőle. S minden, ami körülöttünk van, ezek a házak is, hitből épültek. Hitből és akaratból. Miből lesz családja egy férfinak? Ha hiszi, hogy képes családot alapítani, s elmegy, visz virágot egy lánynak. Elég sokat kell hordjon, amíg az elkezdi vasalni az ingjeit, de ezt csak így lehet megvalósítani.

– Zarándokokat köszönt majd, s szentmisét tart a dunaföldvári Duna-parton.

– Szép nap ez. A szentmise előtt keresztelek, szeretettel. Megkértek, s én örömmel vállaltam, mert a gyermek ajándék. S Isten jelenléte a keresztségben ajándék. Nem lakatlan sziget vagyok, bennem van az élő Isten. Az 1Úton Zarándoknapra hívtak Dunaföldvárra. Hosszú a Mária útja. Ma egy-egy szakaszán stafétarészt vállalnak a hívek, s az egész úton jár valaki. Hol többen, hol kevesebben. Ki hosszabb, ki rövidebb útszakaszt tesz meg. Ezen a napon az egész Kárpát-medencében valaki úton van. Fogadom a zarándokokat, beszélek Szent István örökségéről, arról, hogy mert igent mondani. A kezdeményezés és az együttműködés azok az értékek, amelyeken múlik sikerességünk. Az ember egyedül esendő, sodródó falevél. Mernünk kell egymásban bízni. Nem sopánkodni kell, hanem a fiataloknak gyereket vállalni. Kérdezték, amennyiben a magyar nemzetnek én lennék az orvosa, mit írnék a receptre. Gyereket. Az élet mellett kell dönteni. Meg kell tanítani élni és dolgozni a szép Kárpát-medencében. Ne féljünk a munkától, a családalapítástól, valamint a gyermekvállalástól. Isten megsegít, eszedbe juttatja a következő lépést. Erőnkön felül nem ad feladatot.

Böjte Csaba szavaira sokan figyelnek. Egyik hallgatója ezt mondta: ő egy csepp a tengerben, de a tenger is sok cseppből áll, így nekünk is újabb cseppeknek kell lennünk, hogy továbbvigyük a lelkületét.