A hajómalmok eltűnésével feledésbe merült az évezredeken át használt, ma is korlátlanul meglévő ingyen vízenergia

Nagyapám és édesapám is mesélt a pentelei hajómalmokról, vízimolnárokról – „felmenőimről”, akik több mint kétszáz évvel ezelőtt fontos, talán a legfontosabb iparágat művelték a folyó erejének felhasználásával. A kenyérhez szükséges búzát őrölték lisztté, hogy a pékek kenyérré kovászolhassák a termőföld e kincsét.

A néphit a vízimolnárokat titokzatos tudással és természetfeletti erővel, boszorkánysággal rendelkező embereknek tartotta, mert sok szakmához értettek. Az apáról fiúra öröklődő széleskörű szakértelmet a gazdaságosság követelte meg, hiszen minél többféle munkához értett, annál kevesebb volt a kiadása. A középkorban „asylium” joguk (menedékjog) is volt. Menedéket adhattak az üldözötteknek, akiket sokszor az eltartásuk fejében dolgoztattak is. A hajómalmok ősztől-tavaszig helyszínei voltak a parasztok kiscsoportos összejöveteleinek, eszmecseréinek. A vízimolnárok értették a halfogás sokféle módját, és a halételek elkészítésében is jeleskedtek. A hagyomány szerint ők készítettek először halászlét – hiszen a paprikát is itt őrölték – és a halászléhez kifőzött metélttésztát. Mivel kenyér nem sok volt a malomban, főleg, hogy minden vendégnek jusson, a pék messze volt, liszt és víz viszont volt bőven.

A vízimalom első részletes leírását Marcus Vitruvius Pollio római építész adta, de feltehető, hogy a vízikereket már a fejlett öntözőkultúrával rendelkező föníciaiak és egyiptomiak is alkalmazták őrlőszerkezet meghajtására. A hajómalom a római civilizáció találmánya. Az i. sz. 536-ban Rómát ostromló gótok elterelték medrükből a rómaiak malmait hajtó patakok vizét, hogy a várost kiéheztessék. A rómaiak ekkor őrlőmalmaikat a Tiberisen horgonyzó dereglyékre helyezték, és átalakítva alulcsapó kerékkel hajtották meg.

Az utolsó pentelei hajómalom Murger Mihályné tulajdona volt, 1943-ban süllyedt el.

A Rajnán őrlő hajómalomról i. sz. 840-ből, a Buda vára közelében lévő dunai malomról 1292-ből bukkan fel az első adalék. A török hódoltság után a Bécsi Kamara Ausztriából kényszerült hajóácsmestereket Magyarországra telepíteni, akik a folyami szállítás számára nélkülözhetetlen fahajókat építették.

A vízimalmok és a hajómalmok között a hajómalom előnye az volt, hogy a víz járásának megfelelően változtathatta helyzetét. Hátrányos tulajdonsága, hogy a téli időszakban jégzajlásmentes kikötőbe kellett vinni, vagy partra kellett vontatni.  Hazai elterjedésükkel a 13. századtól lehet számolni. Az összeírásokból úgy látszik, hogy több Árpád-kori és számos középkori vízimalom a 19. század végén is fennállt: az 1885. évi országos adatfelvétel szerint a 11–13. századból 10, a 14–16. századból 83, a 17. századból 305 vízimalom maradt fenn. 

A dunapentelei dunai molnárok céhe 1805-ben alakult meg. A pecsétkép álló oroszlán alakoktól közrefogott stilizált hajómalmot ábrázolt. A céh elöljárói 1820-ban: Nagy Imre céhmester, Lehoczky József, Szüts Mihály atyamester, Kováts József alcéhmester, Szabó János (szép-apám), Kováts József öreg céhmester, Lehoczky Antal céhjegyző.

Számadatok szerint: 1828-ban 26 pentelei molnár gazdát írtak össze – köztük Szabó György ükapámat, akinek két és fél hajómalma volt –, továbbá két úrbéres jobbágy is rendelkezett egy-egy malom felének a tulajdonával. 

A malmok a mai „álló” Duna-szakaszon működtek. A szigeti bejáró töltésének megépítése előtt még 38-ról van tudomásunk. A mai szabadstrand és a Rácalmásra vezető Duna-parti út közötti folyóvízben voltak elsősorban felállítva. A vízimalmok általában tölgyfából készültek. Két részből, azaz két hajóból és a közöttük lévő nagy hajtókerékből álltak. Az úgynevezett völgyhajón volt a kerék egyik féltengelye, a nagyhajón pedig a másik féltengely rögzítése és a zárt fedél alatt a gépek, a fogaskerék áttétellel, szíjjal meghajtott malomkövek, őrlőhengerek. A vízimalom oldalán és hátulján is nyitható ajtó segítette a ki és bepakolást.

A víz erejének mérése húzósmérleggel. A molnárok úgy kerestek őrlésre alkalmas folyószakaszt, hogy megmérték a víz „súlyát”. A közhasználatú, piaci mérlegre ráakasztották a vámszedő finakot (faedényt) és ahol a víz sodra elérte a Dunán a 2-3 kilogramot, a Tiszán pedig a 3-4-et, ott horgonyt vetettek

A gabonát a mai szabadstranddal szembeni Duna-parton épített raktárépületekben tárolták, s dereglyékkel szállították be az őrlőmalomhoz. A malom mellett kötöttek ki, és az oldalajtón rakodták be a gabonát. A vízimalmokat malomkaróhoz erősítették, vagy vasmacskákkal horgonyozták le a legerősebb vízfolyás csapásában. A bekötött hajómalmon, nyáron kora reggeltől késő estig dolgoztak a vízimolnárok. Egy vízimalomban 3-10 ember is dolgozhatott a főmolnár irányításával.

Dunapentelén a vízimolnároknak volt öregcéhe, gazdacéhe, amelybe a malmosgazdák és molnármesterek tartoztak, és legénycéhe, amely a legényeket és inasokat tömörítette. A két céh külön választott céhmestert, külön ládája és céhkorsója volt.

A céhek megszűnése (1872) után a molnárok önállóan vagy a rokon szakmák művelőivel közösen ipartársulatba szerveződtek.

Az 1850-es évek és az 1860-as évek eleje volt a hajómalmok működésének fénykora. Az ezerkilencszázas évek elején történt Duna-szabályozással megépített Szalki-szigeti töltésbejáró megszüntette a Kis-Duna folyóvizét. 1914-ben megépült a Gőzmalom a Magyar utcában, a Rudnyánszki–Mondbach–Frankl kúria kertjében, és ez is a vízimolnárság visszafejlődését okozta, majd a 30-as, 40-es évek, körül annak megszűnését eredményezte. Az utolsó működő pentelei hajómalom 1943-ban süllyedt el.

A 20. század elejétől a hajómalmok száma a legtöbb helyen csökkent. A Tiszáról és mellékfolyóinak hazai szakaszáról az első világháború alatt, illetőleg az 1920-as években tűntek el az utolsó hajómalmok, a Dunán viszont 10-15 malom a 20. század közepét is megélte. Uszódon, Ordasnál, Pakson, Madocsán és Vácott 1-1, Iváncsa-Ráckevén 3 maradt fenn, ezeket az 1956-os jeges ár tette tönkre. A vízimalmok napi teljesítménye a vízállástól függően 8-15 métermázsa búza őrlése volt, de jó minőségű lisztjükkel felülmúlták a szárazföldi malmokét. A hajómalmok eltűnésével feledésbe merült az évezredeken keresztül használt, ingyen vízenergia, amelyet folyamaink kiaknázhatatlan mennyiségben, állandóan megújulva szállítanak.

1929. március 22-én még zajlott a jég a Dunán, ami könnyen tönkre tehette volna a malmokat, ha nem vontatják azokat telelőbe

A tél beköszöntése előtt a hajómalmokat biztonságba kellett helyezni, nehogy a jég, kárt tegyen bennük. Általában András-napig (november 30.) őröltek – innen a szólásmondás: „András, mónár hazaláss!” –, de ha előbb jegesedés kezdődött, hamarabb „kikötöttek” a molnárok, vagy jégzajlástól mentes folyóvízre, holt-ágba, telelőbe vontatták a malmot. A telelőbe vontatás ökrökkel, lovakkal vagy emberi erővel történt. Pentelén, a Százlábú híd alatti patak volt az egyik téli telelőhely, ahol az állandó vízfolyás megakadályozta a gyors befagyást. Amint a jégzajlás levonult a folyókon (március- április), sor került a malombekötésre.