Csákberényi pokol - Rettegés és halál követte a szovjet támadást

Hetekkel ezelőtt a Csákberény határában lévő dombokon fújattam magam a széllel, ott, ahová megkésett kötelességként kopjafát tervez állítani a település lakossága. Úgy tudom, a gyűjtés azóta sem maradt abba. Nem is feledhetünk el semmit újabb évtizedekre, hiszen több száz magyar katona pihen ma még ott jeltelen sírban, egymásra dobálva, a halál megindító közelségében. Lényegében letarolták őket, esélyük sem volt, olyan zárótüzet kaptak a nyílt terepen. Az oroszok úgy tudták, az SS Totenkopf egységei védik a területet, azoktól pedig rettegtek, mert nem volt sok esélyük ellenük, ha nem voltak tízszer annyian. Ezért aztán a szovjet tüzérek keményen megszórták a dombokat, több száz cső ontotta a halált.

Nem tudták, hogy a németek (anélkül, hogy a magyaroknak szóltak volna) visszavonultak Sörédre. Ott maradt a zászlóalj és mire véget ért a pokol, elállt a vasszilánkeső, senki sem maradt életben.

Kerestem tanúkat, olyanokat, akik ott lehettek, amikor temették a katonákat. Ezért indultam el ismét Csákberénybe két idős asszonyhoz.

Közel húzódtunk a ropogó kályhához a szerény házban, majd gondolatban 1945-ig utaztunk vissza az időben.

- Január 2-án jött egy nagy támadás - mesélte az akkor 12 éves Zsöllei Józsefné. - Ketten voltunk a szobában édesanyámmal, én az ágyon ültem. Rettentően féltünk, annyira lőtték a falut. Édesanyám azt mondta, gyere ide mellém, ha meghalunk, itt haljunk meg egymás mellett. Odakucorodtam édesanyámhoz a küszöbre, aztán nagy csattanást hallottunk, a falon lyukat vágott a lövedék, a másik falat is kidöntötte egy darabon. Azon a helyen jött be, ahonnan elhívott az édesanyám. Ha nem hív magához, a gránát széjjelvágott volna. Kivánszorogtunk a konyhába és ott összerogytam. A cipőm tele volt vérrel, a lábamon sebesültem meg. Egy orosz katona felkapott, elvitt egy házhoz és bekötözték a lábam, aztán a többi sebesülttel együtt felpakoltak egy lovaskocsira és elvittek Gántra, majd onnan Gárdonyba. Nem tudtam a szüleimről, ők se rólam. Édesanyám ott maradt a faluban, csak hatodikán menekült el Csákvárra. Édesapám katona volt, Németországban esett amerikai fogságba, nagybetegen jött haza. Én csak májusban jutottam vissza a szétlőtt faluba.

Zsöllei Józsefné 12 évesen sebesült meg a tüzérségi támadás idején Fotó: Tihanyi Tamás

Karácsony este foglalták el először az oroszok Csákberényt, és január elsején indult a Konrád fedőnevű magyar-német támadás, azt élték át a helybéliek. A rohamozók egészen Csákvárig jutottak, és Zámolyon volt egy kemény tankcsata: Magyarországon a második legnagyobb. Március 6-án kezdődött a Tavaszi ébredés fedőnevű újabb magyar-német támadás, ami 15-én kifulladt az időjárás és a benzinhiány miatt és erre, március 16-án indult az ellencsapás a már említett pokolbéli, tüzérségi infernóval.

Lebócz Sándorné, Jenei Mária 17 éves volt akkor.

- A húgom aknaszilánkot kapott, megsebesült, kilenc napig élt még, aztán meghalt. De az öcsém egy orosz lövése után már csak egy napot élt. A papa attól kezdve, amikor először harangoztak, azonnal ment a templomba. Mi történt? Nem tudom rendesen elmondani. Az oroszoknak meg volt engedve, hogy bánthassák a nőket. Hallottuk a sikítozásokat, amikor hurcolták őket. Lent voltunk a pincében, a krumplin feküdtünk, a felnőttek zsákot tettek ránk. Anyámat akarták elvinni az oroszok, a 13 éves öcsém átkarolta anyámat, mert nagyon szerette, nem akarta engedni, és az orosz meglőtte. Folyt a nyakából a vér, de tudott beszélni, csak másnap halt meg, még megköszönte a nevelést. Elmenekültünk, és csak később jöttem vissza apámmal eltemetni őket. Azokban a napokban állandóan az oroszok elől menekültem. Egyszer beszaladtam egy házba, ahol két idős házaspár feküdt, egy öregember és egy öregasszony. Azt mondták, bújjak közéjük az ágyba, s így sikerült megmenekülnöm, hogy nem erőszakoltak meg.

Azt mondta, sok katonát temettek el a hegyen. Nagyon sokat. Rengeteg halott volt.

- Emlékszem egy német katonára, lemaradt a többiektől, nem tudott, vagy nem akart elmenekülni. Civil ruhába öltözött, de egy helybéli azt mondta az oroszoknak, hogy nem közülünk való. Megásatták vele a trágyadomb mellett a gödröt. Ott lestem a kerítés mögül. Félig se volt kész a gödör és már belelőtték. Aztán amikor Verebre menekültünk, anyám felismerte azt az oroszt, aki agyonlőtte a testvéremet. A láttára összeesett, habzott a szája, epilepsziás lett, de aztán mégis 94 éves koráig élt.

Megpróbáltam másra terelni a szót, hogy megállítsam a sírást. A néni kávét tett elém, az asztalra mutatott, és azt mondta, nagyon szereti a Fejér Megyei Hírlapot. Az az első, hogy imádkozik, aztán elolvassa a híreket. De azt kérte, hogy ne fényképezzem le.

- A Stefán ukrán származású szovjet katona volt, rendes ember, sokat járt be hozzánk. Elmesélte, hogy a németek lelőtték a testvérét és az édesanyját. Azt is mondta, ha vége lesz a háborúnak, eljön értem. Aztán később, miután visszafoglalták a magyarok és a németek a falut, a megfagyott szovjet katonákat sorban felállították, feltámasztották a templom fala mellé, hogy majd később temessenek. Én kíváncsi lány voltam mindig és odamentem, sorban ellépkedtem előttük. És ott állt Stefán is a többi halott katona között, a templom falának döntve.

Elfelejtett emlékezés

Történelmünk gondoskodik róla, hogy legyen miről emlékeznünk. Főleg a háborús eseményekre.Emlékezünk évente a pákozdi csatára, a doberdói ütközetre, a doni csatára – minden háborúban elesett katonára. Ez minden lelkiismeretes ember kötelessége.

De a háborúnak nem csak hősi halottai voltak. Olyan áldozatai is voltak, akiknek a lelke sérült meg, ami nem gyógyult meg soha. Róluk soha nem emlékezett meg senki. Tőlük nem kértek bocsánatot.A meggyalázott nők!Elvették a nő legdrágább kincsét: a szüzességét. Pedig ők „tiszták” szerettek volna maradni, de tisztátalanok lettek.Úgy érezték: a társadalomból kitaszítottak.Homlokukon bélyeg van.Az akkori erkölcs azt diktálta, ha jön a kérő tudomására kell adni a történteket.Oda kell állni és kitakarni a bélyeget, megmutatni a homlokát.Volt, aki megtette, mert a hit és a neveltetése megkövetelte. És a bélyeg még égetőbb lett.Feleségnek nem kellett, csak szeretőnek lett volna jó.Sokszorosan megsebzett lelkével évekig bolyongott szégyenét takargatva egyik helyről a másikra, ha szerencséje volt, találkozott egy olyan férfival, aki nem kérdezett, nem akart tudni a múltról, csak a jelen érdekelte és a jövő volt fontos neki. Elfogadták egymást. Megértésben tisztességgel éltek együtt. Odaadó asszonnyá lett.De egy dolog maradt ki az életéből. Az az érzés, amiért egy nő oda adja magát.

E pár sorral emlékezni szeretnék a meggyalázott nőkre.Ők a háború lelki rokkantjai.

Kenyeres Hajnalka