Andrádi Zsanett: a dunaújvárosi lány megmaradt egyszerű embernek

- Nem voltam szép kislány. Nagymamám unszolására tanultam meg zongorázni. Ez sokszor kisegített a bajból. Petky Anna rendkívül tehetségesnek tartott. Úgy terveztem, híres zongoraművész leszek. Mérhetetlenül zavart, hogy a külsőségek alapján ítélik meg egymást az emberek. Gondoltam, ha szép nem leszek, legyen olyan teljesítményem, amire az egész világ felfigyel. Piaf is csúnya volt, ez megnyugtatott. Kövérkés is voltam, néha fiúnak is néztek, de bejelentettem otthon, hogy színész leszek. Nem akartak megbántani.

- Ezért válik ketté a színpadi személyiséged és a civil?

- Mikor az ember felmegy a színpadra, bárki lehet. Amikor felmegyek, tényleg elhiszem, hogy én vagyok a királylány. Ha kijövök a művészbejárón, a kutya sem ismer meg. Amikor dundi voltam, tökéletesen biztos voltam benne, aki szeret, az önmagamért szeret. Amióta ez megváltozott, amikor nagyon ott voltam a köztudatban, sokkal többen lettek. Akik addig észre sem vettek, most jöttek volna beszélgetni. Pedig én belül ugyanaz a lány voltam. A barátaim kilencven százaléka még a dagiságomból maradt. Nagyon nehéz lehet szépnek lenni.

Andrádi Zsanett saját állítása szerint vált rút kiskacsából gyönyörű hattyúvá (Fotó: Seres Zsolt)

- Nem vágytál soha a Bartók színpadára?

- De. Sőt! Voltunk itt a kecskeméti társulattal. Alig vártam, hogy valakinek feltűnjön, hogy itt játszik egy lány, aki innen származik. Senkinem vette észre. Irigykedtem is, mikor a szinkronban Csadi Zoli mesélte, hogy jön Dunaújvárosba játszani. A családom biztos nagyon örülne neki. Székesfehérvárott kezdtem a színházat. Hárman vagyunk testvérek, sose volt saját szobám, úgy éreztem, sehova nem tartozom igazán. Először a színházban éreztem, hogy otthon vagyok. Együtt csinálunk valamit, mindenki fontos. A Nemzeti Színház stúdiójában kaptam egy nagyobb szerepet, és kézről kézre adtak az asszisztensek, hogy ő az ügyes kislány. Nem számított hirtelen, hogy dagi vagyok-e vagy sem. Hat csodálatos kecskeméti évad következett.

- Aztán megkaptad a Vámpírok bálja egyik főszerepét.

- Ha magyarok válogattak volna, akkor itt ülve kiosztom, hogy ki játszotta volna. Ez egy replika előadás volt. Fontos volt, hogy pontosan úgy énekeljek, és ugyanúgy nézzek ki, mint azok, akik Hamburgban, vagy Bécsben éneklik. Sarah szerepére Magyarországon szerintük én voltam a legjobb. Ezáltal lettem ismert Budapesten. Mégsem ez a legkedvesebb. Az én színházi látásmódom olyan, mint a Centrál Színház Ájlávju.... című című előadása. Egyszerre gondolkodtat, nevettet, sirattat, miközben minőségi dalok hangzanak el.

- A durvább oldalba is belekóstoltál...

- Az egy olyan dolog, amit szeretnék elfelejteni. Nem voltam producere az Érinthetetlenek című musicalnek, csak a művészeti részt fogtam össze. Az igazi producer Lugossy Tóth Ádám lett volna. Azt vállaltam, hogy összeszedek egy csapatot, akikért én kezeskedem, és ez működött is. Született egy jó produkció. Ki tudja, milyen jövője lett volna, ha ki van fizetve, ha nem csúszik el a produceri munkán. Csúnya vége lett. Ádám tizenöt éves pályafutásomat tette zárójelbe.

- Veszélyes egy skatulyába beszorulni.

- Szerintem be is szorultam. A musical skatulyába mindenképpen. Kecskeméten rengeteg prózát játszottam, de a mai napig vannak a szinkronban, akik azért nem hívnak, mert én musical színész vagyok. Ha Budapesten úgy ismertek meg, hogy énekes vagyok, akkor az is maradok. Ha beírnánk a keresőbe, hogy Andrádi Zsanett, akkor látható lenne, hogy harminchat szerepből az egyik Arabella, a Káin és Ábelben. Azt valószínűleg nem énekeltem. Ezzel küzdeni nagyon nehéz. Nagyon zavar, hogy mindenkinek örökös újrakezdőnek kell lenni. Nem jó újra és újra ugyanonnan kezdeni. Nem jó ezt érezni. Régen tudtam, hogy körülbelül kik és hol játszanak. Borzasztó, hogy egyáltalán nem érdeklődünk már egymás iránt a szakmában. Ezért van, hogy ugyanaz az öt ember van a filmekben, szinkronban, mindenhol. Mindig azt hittem, hogy a jól elvégzett munka elég, hogy jöjjön a következő. Kiderült, hogy nem. A párom mondta ki, hogy a szegény embernek semmi mása nincs, csak a büszkesége. Kis szerepet szívesen eljátszom, de aminek nincs neve, már nem. Nem úgy nézek ki a színpadon, mint ahány éves vagyok. Most ez a tíz év nem lesz könnyű.

- Akkor most stewardess leszel?

- Félek a repüléstől. Elkezdtem szinkronizálni. Először csak ültem a tömegben, de már lettek olyan rendezők, akik megbíztak bennem, hogy jól csinálom. Tudtam, hogy nem értek hozzá, meg kell tanulnom. Benne van hét évem, és még mindig vannak hiányosságaim, de nagyon jó dolog. Nyugodt vagyok, mert jártam már nagyon lent és nagyon fent is. Nem bízhatom el magam a magasban, de nem is eshetek kétségbe az alján sem. Magyarországon, aki nincs a tévében, az nem létezik. Amerikában Meryl Streep a celeb, mást jelent a szó. Régen elfogadtuk, hogy ezek az emberek rigolyásak, érzékenyek. Ebből élnek, ebből dolgoznak. Jelenleg azok a sikeresek, akik simulékonyak és egyáltalán nem érzékenyek.

- Pályaelhagyó leszel?

- Nem hiszek a pályaelhagyásban. Aki egyszer dohányzott, az mindig az is marad, csak leszokott. Attól még színésznő vagyok, hogy éppen nem dolgozom. Még nagyon sokat szeretnék tanulni. Jó színész csak akkor lehetek, ha még többet látok a világ működéséből. Ami a színház előnye, hogy be vagyunk zárva egy épületbe, az a hátránya is. Nem is tudjuk, hogy az emberek hogy élnek, miközben a színpadon nekik akarunk mondani valamit. Ezt a világot ismerem. Bekerültem tizenhét évesen és azóta nem jöttem le a színpadról. Most nem gondolkodik úgy bennem a szakma, mint régen, de ismerek olyan színésznőt, aki tizenhárom évnyi hallgatás után játszik főszerepeket. Az önkifejezésnek, a sikernek nincs korhatára. A párom jelenleg külföldön dolgozik, és gondolkodtunk rajta, hogy én mit hagynék itt. Jelenleg fogalmam sincs.

- Egyedül nem menne valami új?

- Egyedül nem megy, csapatjátékos vagyok, szeretek tartozni valahova. Most a legfontosabb egy család lehetne. Szeretnék végre én is révbe érni. Lehet, hogy egy csendesebb szakasz következik.