Értékek mentén - Vincze Lilla

Vincze Lilla vitalitása vitalitása a kihagyott több, mint húsz esztendő után mit sem változott, mint ahogy népszerűsége sem
Fotó: Ady Géza

– Nem áll messze tőlem. A zenétől az irodalom nem áll távol, sőt! Amikor az ember elhatározza, hogy zenélni fog, akkor úgy tud elindulni, főleg ebben a műfajban - de bármilyen műfajban -, hogy szüksége van versekre. Állítom, hogy a dalszövegek is bizonyos fokig versek, azokat zenésítjük meg. A mi módszerünk az volt, ha csak nem meglévő vershez nyúltunk, hogy megszülettek a különböző dallamok és azokra írtuk rá a szöveget. Aki énekel, annak szövegeket kell tanulnia, szövegeket kell írnia. Ezért fontos az irodalmi töltekezés, hogy sokat olvasunk. Nekem szerencsére olyan irodalomtanárom volt, Bertalan János, akinek az órái olyanok voltak, mint a Holt költők társasága című film, és ez meghatározta az életemet. Akkor kezdtem gitározni és megzenésíteni a verseket. Az irodalom, a nyelvészet, a költészet nagyon közel áll hozzám. Mint pedagógust is az irodalom és a költészet végigkísért.

– Személyes kötődése is van?

– Tele vagyok olyan barátokkal, kollégákkal, akik vagy irodalmárok, vagy a társművészetekből érkeztek. Voltak olyan alternatív zenekaraim, amiknek költők voltak a szövegírói, mint például Kemény István, aki azóta már be is futott, Gáti István és Kőhalmi Ildikó, vagy Térey János. Őt úgy fedeztem fel, hogy Napoleon Boulevard szövegeket elemzett tizenhat éves debreceni diákként. Olyan különleges dolgokat írt már akkor is, föl lehetett figyelni rá. A zenekarban Erdész Robi is írt science fiction könyveket. A Solaris zenekarnak is volt egy igen erős intellektuális oldala. A kávéházi estekre költő barátaim is eljöttek, mint ahogy szövegíró barátaim is. Méry Péter a fantasztikus a szövegeivel, dalaival.

– Milyen kép él önben Dunaújvárosról?

– Nagyon régen nem jártam Dunaújvárosban. Kicsit fájlalom is. De talán most megváltozik majd, hogy a Napoleon Boulevard is visszajön, vagy én a templomkoncertemmel. Az emlékeimben nem volt talán ennyire színes, szürkébbnek tűnt. Ahogy Tiszaújváros, vagy Ózd is az volt régen. De mindegyik város mára már olyan szinten kitágult, előnyére megváltozott, nagyon sokban modernizálódott. Régen elég sokat koncerteztünk itt, ezért is örültem Péter felkérésének, tényleg nagy örömmel jöttem el. Én nagyon szeretem Magyarországot és a magyar vidéki életet. Én is vidéki, siófoki lány vagyok. Persze Budapestet is szeretem, fantasztikus város az is. Talán ha ez a centralizáltság egy kicsit megtörne, nem lenne baj.

– Úgy veszem ki a szavaiból, hogy az értékközvetítést fontosnak tartja. Van létjogosultsága ennek, nem szélmalomharc?

– Mikor a régi újságokat olvasom, a Nyugatot, vagy a régi Film, Színház, Muzsikát ugyanezzel találkozom a századfordulón is. Azért nagyon érdekes, mert minden korban, az aktuális generáció ugyanerről beszélt. Szerintem ez egy állandó körforgás, amiben mindig lesznek elégedetlenségek. A díszletek változnak, az emberi jellem úgy látom, hogy nem igazán. Pedig hát erősíthetnénk ezt, mint a reformkor polgárai. Vagy ha visszagondolunk a nagy politikusokra, akik nem politikusok voltak, hanem államférfiak. Ha ezt nézem, akkor nagyon sok visszaesés van. Beszélgettünk itt a teraszon egy fantasztikus emberrel, hogy milyen nagy szüksége van a művészeteknek, a tudománynak a mecenatúrára. A mecenatúra önzetlen, a szponzor nem az. Minden területen vannak olyan kezdők, akik enélkül nem tudnának elindulni. Leonardo Da Vincinek is megvolt, aki szponzorálta. Haydn mire ment volna az Esterházyak nélkül? Visszamehetünk a történelem különböző szakaszaiba, az akkori művészeket ugyanúgy felismerték a nemes családok. Szerencsére most is vannak családok, vállalkozók, olyan emberek, akik ezt felismerik. Jó, hogy ez működik, bár jobban is működhetne, az tény.

– A média szerepe mekkora ebben?

– A kultúra, a média működéséről is lehetne beszélni, hogy mennyit használ, és mennyi kárt okoz. Az egy rossz mondat, hogy „azért ilyen a műsorpolitika, mert erre van igény”. Pont olyan, mint mikor bemegyek az elsősökhöz, és meg kell tanítanom a betűírást. Ők azt fogják kapni, amit én, a tanító néni mutatok nekik, ha mást néznek, mást fognak kapni. Amit közvetítenek az emberek felé, azt kapják. Ezért nagyon fontos, hogy mennyire hamisak, vagy mennyire valóságosak, mennyire tehetségesek, mennyire megalapozottak szakmailag. Azt gondolom, hogy jó lenne ha, azok az emberek tennék ezt, akik tényleg értenek hozzá, a szakmaiságához. Valódi és sokoldalú ízléssel, az arányokat szem előtt tartva. A fesztiválokon is eszméletlen jól lehet művelni ezt a generációkkal, a zenekarokkal, a fiatal tehetségekkel, és azért erre vannak nagyon jó példák már. A velencei EFOTT Fesztiválon is sokan voltunk, több generációból. Tehát nagyon jól gondolkodó fiatalok is vannak.

– Nem válogat, minden felkérést elvállal?

– Ki kell választani, ami hasznos, de nyilván vannak olyan felületek, amikkel én sem élek. Lehet, hogy ezért is hallani rólunk egy kicsit kevesebbet , a Napoleon Boulevardról, mert nem vállaltam el olyan dolgokat. Nem engedem, nem szeretném lerombolni semmilyen áron azt a világot, amit fölépített a zenekar, azt a szakmaiságot, lelki mélységet. Se pénzért, se érdekeltségekért. Nekünk nem erről szól az életünk már, hogy minden áron, minden körülmények közt be kell bizonyítsuk, mit tudunk. Ezen már túl vagyunk. Én már úgy fogom fel, hogy ez egy öröm. Egy plusz öröm a zenélés.

– „Csak” visszatér a Napoleon Boulevard, vagy meg is újul valamennyire?

– Szerintem mindig újulunk. Már az öt év alatt is annyit újultunk, hogy két lemezünk is megjelent. A Világfalu, és egy válogatás lemez, amin a saját Best of-jainkat felújítottuk. Koncerten is teljesen másként játszunk. A zenekari tagok is megújultak, mert van olyan, aki kiszállt, sajnos van, aki már nem lehet köztünk. Cziglán István, drága szólógitáros-zeneszerző társam több, mint tíz éve nincs köztünk. A Solaris is folytatja, fantasztikus útjait járja újra. Én ennek is örülök. Pócs Tamással folytatjuk a Napoleon Boulevardot nagyszerű zenésztársakkal, Mátyás Szabolcsal, Nagy Zsolttal, Gilián Gáborral és lesz egy meglepetés lány fuvolistánk. Tehát én azt mondom, hogy éppen az jellemző ránk, hogy megújulunk. Igaz, hogy sok kiesés volt, több, mint húsz év. Öt éve, a SIMA Csarnokbéli koncertünk meghatározó volt. Annyit dolgoztunk rajta és annyi minden született, hogy úgy döntöttünk, akkor már ne is hagyjuk abba egy darabig. Én magam is zenélek külön, jelentek meg lemezeim, különböző popzenei kísérleteim a crossoverben, amit nagyon szeretek, templomkoncerteken lépek fel, kamarazenekarom van.