Falán a miniszter mercédesze

- Hetvenkilencben, ahogy akkor mondták, disszidáltam. Amint hosszú évek után megkaptam a kék útlevelem, már utaztam is Svédországba. Nem éreztem jól magam itt, szabadon akartam élni. Mindig lázadó voltam, éreztem, hogy nincs itt helyem. Nem is voltam túl jó gyerek abban az időben, biztos elsodort volna a világ, ha itt maradok. Úgy érzem, jó lépés volt, megtaláltam, amit szerettem volna.

- Biztosra mentél? Volt hová?

- Takács Lajoshoz mentünk két barátommal. Nála voltunk pár hétig. Lejelentkeztem a rendőrségen, és fantasztikusan fogadtak. Lakást kaptam, ahol élhettem. Először nyelvet tanultam. Ezt fontosnak tartottam, és elég gyorsan sikerült is. Egy év múlva szinte otthon éreztem magam. A barátaim visszajöttek, én pedig Lajossal kezdtem el dolgozni. Volt egy takarító vállalkozásunk, amit közösen működtettünk. Mindenféle alja munkát elvégeztünk, amit nagyon jól megfizettek. Ebből lett a cégnek vagyona, amiből tudtunk finanszírozni egy művésztelepet, amit még ezerkilencszáznyolcvanban hoztunk létre. Sok szentendrei művésszel ismerkedtem meg. Az akkori magyarországi fiatal elit kijárt hozzánk.

- A képzőművészettel mikor találkoztál?

- Jó csapatban voltam, Birkás Pistával mi egy bandában voltunk, a képzőművészet már ott lerakódott bennem. Ismertem a művészeket, de közelebbről ott ismerkedtem meg a művészettel.

- Ez idő tájt kezdtél el gyűjteni is?

- Nagyon jó időszak volt. Jöttek oda a srácok, festettek, mi meg próbáltunk kiállításokat szervezni. Először nem éreztem azt, hogy olyan nagyon kellenének nekem ezek a dolgok. Viszont kétezer korona abban az időben nagyon nagy pénz volt egy magyar művésznek, és hogy segítsem őket, megvettem egy-egy képet. Aki jött, attól mindig vettem. Ott voltak a képek a falon, és felkeltette az érdeklődésemet. Abból az időből van egy jó sztorim. Wahorn Andrásnak volt egy képe: A miniszter mercédesze elhalad az 1124. sz. italbolt előtt címmel. A Fiatal Művészek Klubjában volt egy kiállítás, ahová bekerült, de a megnyitóbeszédet mondó Tóth Dezső művelődési miniszterhelyettes annyira felháborodott a munkán, hogy személyesen akasztotta le a falról, mondván, ha ez a kép itt marad, akkor bezáratom a kiállítást. Azóta sem volt kiállítva, csak pár évvel ezelőtt a Műcsarnokban, ahová én adtam kölcsön, mert végül megvettem. Ez is egy olyan kép, amit nem tudnék eladni, mert sztori vagy emlék fűz hozzá. Nem éreztem akkor, hogy milyen jövője lehet ennek a gyűjtésnek, csak jólesett, hogy segíthettem. Végül kissé talán mániámmá vált, aukciókra jártam. Akkor vettem sok híres külföldi festő munkáit.

Matula Péternek szívügyévé vált a Jézus élete kiállítás és a hozzá kapcsolódó előadások, vetítések

- A tárlat hogyan jött létre?

- A kiállítás története egészen az én keresztségemig vezethető vissza. Itt, Dunaújvárosban, a hetednapi adventista egyháznál kereszteltek meg, amikor itthon voltunk kilencvennyolcban egy ideig a családdal, hogy a fiam magyar iskolába járhasson. Akkor kerültem szoros kapcsolatba a hittel, ami nagyon befolyásolja azóta is az életemet. Akkor kezdett el foglalkoztatni a Biblia. Ismertem a művészeket. Először tizenhat bibliai témát választottam ki, és elsőként ef Zámbó Öcsikét környékeztem meg. Nekem volt egy Volvóm, és szükségem volt a képekre. Neki szüksége volt a Volvóra, így elkészítette a képeket. Igaz, több mint tíz évbe telt. Aztán jöttek a többiek is.

- Mikor jöttél először haza?

- Nyolcvanötben kaptam meg a svéd állampolgárságot, akkor jöhettem először. De csak látogatóba jártam haza. Amikor a fiam négyéves volt, kilencvenhétben, akkor hazajöttünk. Itt járt oviba, később iskolába is. Olyan béna módon beszéltünk otthon. Svédül magyar ragokkal, vagy magyarul svéd ragokkal. Mivel megértettük egymást, nem volt semmi gond. Ha magyarul beszélgettünk, és nem ugrott be egy kifejezés, közbeszúrtuk svédül. Rájöttem, hogy Sebastian fiam így fog megtanulni beszélni, és ezt nem akartam. A szívem mélyén magyar vagyok. Ráadásul székely, hiszen a nagyszüleim Székelyföldről származnak. Csak pár évvel ezelőtt tudtam meg. Fontosnak tartottam, hogy a fiam tanuljon meg magyarul. Egyrészt mert magyar, másrészt minél több nyelvet tud az ember, annál több lesz ő maga. Azt hiszem, ma már hat nyelvet beszél a fiam.

- Akkoriban volt egy szokatlan húzásod.

- Igen, a Vasmű úton nyitottam egy turkálót. Amolyan Váci utcai stílusban, krómmal, tükrökkel, szpotlájttal. Jó minőségű használt ruhák voltak, amiket még ki is vasaltunk. Engem zavart, hogy a vállfák felett a nagy belmagasság miatt virított két méternyi falfelület. Otthon már a raktár is teli volt, gondoltam, jó helye lesz ott a festményeknek. Szép csöndben, minden felhajtás nélkül felraktunk képeket. E mögött persze az is ott volt, hogy néhány héttel korábban jártam egy kiállítás-megnyitón, ahol viszonylag sokan voltak. Másnap, harmadnap viszont nem láttam senkit. Érdekes volt, hogy jöttek a nénik, turkáltak a ruhák között, és nézegették a képeket. Egyik-másik csúnyát mondott rá, de volt, aki elnézegette, hogy de jó. Ez aztán odáig vezetett, hogy körberaktuk a falakat. Úgy is rendeztük el, mint egy kiállítást. Egyszer bejött Gombos István, ötvös-iparművész, és lerogyott, hogy itt micsoda értékek vannak, a magyar képzőművészet jeleseitől. Ekkor már híre lett, és mi is elneveztük Secondhand Galériának. A megnyitón nagyon sokan voltak, ef Zámbóék zenéltek, lefoglaltuk az utcát is. Aztán másnap, és harmadnap is voltak nálunk két- vagy háromszázan. Ekkor már biztos voltam benne, hogy a művészetet kell az emberekhez vinni, nem biztos, hogy az embereknek kell elmenni a művészethez. A művészeket sem biztos, hogy piedesztálra kell emelni, ugyanolyan emberek, mint mi. Mindenki meg van áldva valamilyen talentummal. Ő a munkájával, a festményével szerez örömet nekem. De ezt úgy is lehet, hogy nekem nem kell elé járulnom.

- A svéd művészekkel is jó a kapcsolatod?

- Volt egy idő, amikor jártam kiállításokra, aukciókra, de nincs meg ugyanez a kapcsolatom. A svéd képzőművészet egy kicsit más, érthető módon. Más kultúra. Talán azt is mondhatnám, hogy az nekem nem annyira jött be. Van egy-két svéd művész, akit szeretek, de egy egész csoportért nem tudnék úgy rajongani, mint a Vajda Stúdióért.

- Miért mentél vissza?

- A feleségem egészsége megromlott. Kiutaztunk Stockholmba, és jelentős változás volt az állapotában. Akkor úgy döntöttünk, hogy visszaköltözünk. Amúgy is szerepelt a távlati terveink között, mert a fiam is érezhetően jól megtanulta a nyelvet, nem volt értelme maradni. Akkor rám tört egy adományozási láz. Úgy döntöttem, hogy a gyűjteményem odaajándékozom a városnak. Úgy éreztem, hogy tudom nélkülözni a rangos gyűjteményt, és azt szerettem volna, ha nem lesz bezárva valahová, hanem kerüljön ki kiállításokra. Érthetetlen módon az akkori önkormányzat visszautasította az ajándékozási beadványomat. Egyetlen festmény maradt Dunaújvárosban, ugyanis Jankó Árpád, a Móricz iskola akkori igazgatója szívesen fogadta tőlem ef Zámbó István egy képét, ami ma is látható az iskola emeletén.

- Mennyire számított rangosnak ez a gyűjtemény?

- Csak néhány nevet említenék. Andy Warhol, Pablo Picasso, Joan Miró, Salvador Dali, Robert Rauschenberg, a Vajda Lajos stúdió alkotói közül szinte mindenkitől volt képem. Nem volt más választásom, magammal vittem őket. Rá egy évre a Warhol litográfiát eladtam hétmillió forintért.

- Magad nem próbáltad a festést?

- Dehogynem! Általános iskolában Pálfalvi tanárnő volt a rajztanárom, akit nagyon szerettünk. Móder Rezső volt a padszomszédom. Almát kellett rajzolni. Rezső lerajzolta nekem az almát, és én beadtam nagy örömmel. A tanárnő persze rögtön rájött, és egyest adott. A mai napig csak pálcikaembereket tudok rajzolni.