Gajdó András Tündérországa

- Szeretem Előszállást! - mondja Gajdó András 76 éves, nyugdíjas magyartanár előszállási házában, s ezzel akaratlanul is egy olyan vetélkedő címét idézi, amelyet ő talált ki az előszállásiaknak.

Gajdó András Előszállás elhagyhatatlan része. Ami itt kultúra, az majdnem mind őhozzá kapcsolódik, de az biztos, hogy valami része van benne neki is.

Pedig nem is itt született. Ráckeresztúri ő, szegényparaszt szülei ott éltek, onnan ment tanítóképzőbe Székesfehérvárra. Akkor még létezett négy évfolyamos, középfokú tanítóképző is, és érdekes, hogy szinte minden akkor végzett diáktársa aktív élete végéig megmaradt a pályán! Miközben olyan emberekkel osztoztak a kollégiumi férőhelyeken, mint a gimnazista Bella István, későbbi költő, irodalomszervező...

Gajdó András nyugdíjas előszállási magyartanár nem egy kis faluban él... Fotó: A szerző felvétele

1958-ban került Előszállásra tanítónak. A helyszínválasztásában alapvető szerepet játszott a vasút, lévén, hogy Ráckeresztúrnak nem volt állomása, ezért vagy Ercsiben, vagy Martonvásáron szálltak vonatra a tanulni vágyó helybéli gyerekek. A tanév végén pedig a vasútról jövet ugyanott, a termőföldek menti dűlőúton bandukoltak haza, összes holmijukkal, a rekkenő júniusi hőségben, amire fittyet hányva inkább télikabátban gyalogoltak, csak hogy ne kelljen cipelni a nehéz ruhadarabot...

No, hogy ne kelljen az út elején és végén is gyalogolni, ezért a felkínált lehetőségekből Gajdó András csak olyan községet akart választani, amelynek volt vasútállomása!

Előszállásnak volt...

Nem is tudják a falubeliek, mekkora a szerencséjük a vasúttal. Azért sokan sejtik már. Erre mutat a díszpolgári cím is, amit megszavaztak a helybeliek a Tanár Úrnak - hiszen így szólítja majd mindenki a faluban. Vagy: Bandi bácsi! Így kiabálnak utána az utcán, bemutatni neki dédunokájukat, megkérdezni, mi újság vele, mikor lesz a legközelebbi színjátszóköri fellépés, vagy hogy odaadják neki legújabb versüket.

Mert Előszállás író falu. A Tanár Úr szinte mindenkit tanított itt, és szinte mindenkivel megszerettette a verseket, a novellákat, a regényeket, a színdarabokat. Akit mégsem tanított, azzal gyereke útján kedveltette meg az irodalmat: hiszen a szülő vitte a kisfiút, a kisleányt a szakkörbe, a Kincskereső folyóirat táborába, színpadi próbára, előadásra - és ott ragadt bizony a szülő is a legtöbbször, megízlelve a szavak játékát, a rímek csengését, a drámai csúcspont erejét.

Ha Gajdó Andrást hallgatja valaki, akkor az első öt perc után semmi kétsége nem marad afelől, hogy Előszálláson laknak a legtehetségesebb emberek Magyarországon. A Kárpát-medencében. Európában. A világon. A Naprendszerben...

Mert az öreg, de mindmáig fiatalos szellemű tanár mindenkiben talált és talál valami értékeset. Fejleszthetőt. Említhetőt. S az állatorvostól a nyugdíjas gépmunkásig képes munkatársat faragni bárkiből, akivel aztán színpadra alkalmazzák ezt az Arany-költeményt, vagy összegyúrják azt a dalművet.

- Az Isten tudja, miért akartam tanító lenni? De mindig csak az akartam lenni. A képző után mehettem volna rögtön egyetemre, de én inkább tanítani akartam. Megszerettetni az irodalmat, akivel csak lehet. Hát hogyan lehet? Hús-vér költőt akartam mutatni nekik. Lássák, hogy ő is olyan ember, mint ők.

Ez okból járt hát Előszálláson Baranyi Ferenc. Dévai Nagy Kamilla. Szepesi Attila. Janikovszky Éva. Marék Veronika. Baka István. Meg még sokan mások.

S látták a helyiek, hogy ez jó. Látták, hogy ők, a híres költők is ugyanolyan emberek, mint ők.

Sűrűn forgatják a magyar irodalom köteteit a faluban mindmostanáig, nagyszülők és unokák nemzedékei egyaránt. Könyv ritkán porosodik meg érintetlenül az előszállási könyvtárban.

Nem volt ez másként a Tanár Úr családjában sem. Felesége a Kincskereső mozgalom nélkülözhetetlen oszlopának bizonyult, még a táborok szervezésében is közreműködött. Fia, Gajdó Tamás neves színháztörténész lett, az MTA Színháztörténeti Intézetében dolgozik Pesten. Lánya, Gajdó Ágnes magyartanár, újságíró, szerkesztő, az Élet és Irodalom, majd a Forrás, a Tiszatáj, az Új Ember munkatársa, a ráckeresztúri újság szerkesztője.

Véletlen?

Véletlen, hogy kisebbik unokája egy hónap alatt két irodalmi versenyt nyert meg?

Nem érzi úgy, hogy elásta volna magát Előszálláson. Hogyan is érezné? Ha egyszer általa Előszállás lett a környék (Magyarország, a Kárpát-medence és a többi...) irodalmi közepe?

- Az nincs bennem, hogy elmennék Előszállásról. Csak azt nem tudom, hogy hogyan maradjak itt... - sóhajtja, imádott felesége tavalyi halála óta elveszetten közlekedve a faluban.

A világban.

A kert lett a gyógyír a fájdalomra. Meg a versek. Csak verset olvas már. Nincs türelme a hosszabb lélegzetű művekhez. Ráadásul nagyon beleéli magát minden drámába. Túlságosan is. Minden színpadi halált szívből meggyászol. Hiába tudja, hogy csak színpadi.

Hogyhogy csak színpadi?!

A színpad az élet.

Az élet a színpad.

Arany János kötetei állnak most az ágyához legközelebbi polcon.

Rögtön a telefon mellett. Nincs olyan óra, amikor ne csörrenne meg a készülék. Hol az ország egyik, hol a másik zugából hívják. Vagy a szomszéd házból. Be-beugrik egy volt tanítvány. Szervezik a Szeretem Előszállást! vetélkedőt. Egyre-másra következnek a színpadi próbák. Jönnek a gyerekek, az unokák.

- Szinte terhes már ez a szeretet... - sóhajtja a nagyon csendes kis házban. Könnybe lábadó szemmel.

Mondják, mindenki visszakapja azt, amit másoknak adott.

- Igyekeztem úgy tanítani, hogy ne maradjon falusi az, aki a kezem alól kikerül.

Most visszakapja. Ő sem egy faluban él.

Versbéli Tündérország az övé.