Ha a kritikusaim azt látnák

Az Iparművészeti Egyetemen formatervező művészként diplomázott, de kitanulta az ötvös szakmát, ért a borokhoz, és ha kell, irodai alkalmazottként is megállja a helyét. Lázadó, előre tekintő, szókimondó egyéniség, aki mindig jobbat, mindig többet követel önmagától, meg persze a környezetétől is. Ha valami nem sikerül, újra feláll, újra elindul, addig megy, amíg nem győz. Ha pofonokat kap, akkor sem enged, ha falakba ütközik, akkor sem csügged, mert amiben hisz, azt végigviszi. Nem megváltani, csak javítani próbál, a megszokottnál gyorsabban szeret haladni.

Adonyban született, tíz évet a fővárosban élt, de visszahúzta a szíve. Itt él a családja ősidők óta, itt vannak a gyökerek. Neki is itt a helye, itt kell lennie, itt kell jobbat, szebbet csinálnia, itt kell a tudását hasznosítania. Diplomamunkájából, amit a bornak az emberi kultúrában játszott szerepéről, a borkészítés múltjáról, a borászati eszközök formavilágáról írt, kirajzolódik Amanda érzelmi kötődése a borhoz. Olyan családban született, amely több generáción keresztül szőlőműveléssel foglalkozott, ahol nemzedékek adták át egymásnak a bor tiszteletét. Azt tanulta tőlük, hogy a borhoz beszélni kell ahhoz, hogy megtisztuljon a lelke, kialakuljon az ízeinek harmóniája, a bor személyisége. Egész szemléletét meghatározza az elődök tisztelete, a családhoz kötődés, az onnan hozott szellemiség. Már kicsi kora óta részt vesz a szőlőművelés, a borkészítés valamennyi műveletében, a legnehezebbekben is. Nem véletlen az, hogy szakértelme kivívta az idősebbek tiszteletét: fiatal nő létére bevették maguk közé a Duna menti Szent Orbán Borrend Nagytanácsába, és 2013-ban borkirálynőjévé választották. A tisztséget azóta is egyedül tölti be. A megtiszteltetés annak a hatalmas felelősségérzetnek szól, amit a múlt eredményeinek megőrzése, a hagyományok továbbvitele iránt tanúsít, és nem mellékesen, annak, hogy kitűnő borkóstoló is!

Megpróbálja bekapcsolni a szőlőhegyi fiatalokat mindabba, ami a borrend körül történik Fotó: Zs. E.

Amanda jelenleg az Adonyi Művelődési Ház művészeti vezetője. Sem szakemberként, sem adonyiként nem tud belenyugodni abba, hogy a korosztályából kevesen érdeklődnek a helyi borkultúra ápolása, fejlesztése iránt. Bántja, hogy kortársai nem érzik fontosnak az ehhez szükséges tudás és módszerek elsajátítását. Már pedig a borospincék csak akkor maradnak fent, úgy élnek tovább, ha a fiatalok a tárgyakon túl, a szellemi örökséget is átveszik a szülőktől. Sok időt és erőfeszítést szentel annak, hogy megváltoztassa ezt, a számára nehezen elfogadható hozzáállást. Cikket ír, újságot szerkeszt, igyekszik feltárni, feleleveníti a régi szokásokat. Rendezvényeket szervez, ünnepségeket, fesztiválokat, boros és nem boros eseményeket, ahol nevel, új módszerekkel próbál közösséget építeni. Rengeteg gondolata, terve van, amikkel szeretne a környezetében élők szemléletére hatni, új formák felé nyitni. Megpróbálja összefogni a szőlőhegyi fiatalokat, közelebb hozni őket egymáshoz, és sokkal több helybelit bekapcsolni mindabba, ami a borrend körül és a borrend által történik. Sokat vitatkozik, ütközik, mint mindenki, aki újat, változást, mást akar. Mindenért meg kell küzdenie, mert meggyőződése, hogy a „jól van ez így", nem visz előre. Márpedig mindig azok vannak többen, akiknek éppen úgy jó, ahogy van. Nagyúr a megszokás, a kényelem! Sokszor még azokat sem könnyű rábeszélni a kipróbált módszerek elhagyására, akik többre vágynak. Ezért van az, hogy kezdetben minden változás lehetetlennek tűnik. Változást elérni a legnehezebb vállalkozások egyike. Ez a világon mindenütt így van! Azoknak, akik az élen járnak, vezetni akarnak, mindig számolniuk kell az elutasításokkal, a vitatkozókkal, a hitetlenkedőkkel. Biztos nem volt véletlen, amikor Margaret Thatcher, talán épp egy ilyen nehéz pillanatában így fakadt ki: Ha a kritikusaim azt látnák, hogy a Temzén járok, azt mondanák, hogy azért teszem, mert nem tudok úszni!

Menyhárt Ferenc és Zsiros Mária