Hétlövet - Fájdalommal, tudat

* Ingyen utaztat írókat egy vasúttársaság Amerikában.

Igazából semmi extra: egy amerikai író, bizonyos Alexander Chee egy interjúban elkottyantotta, hej, de milyen jól is lehet írni egy állomásról állomásra, szép tájakon át robogó vonaton... de klassz lenne, ha mondjuk az AmTrak (nagyon nagy vonalakban: az amerikai MÁV) „befogadná” az írókat. Az óhajhoz felcsatolt egy írónő is, ily széles tömegbázison nyugvó kezdeményezést pedig az AmTrak már nem hagyhatott figyelmen kívül – meghívták Chee-t egy ingyenes vonatozásra New York és Chicago között. Az utazásból novella született, az AmTrak nagyjából ingyen egészen jó nyilvánosságot kapott – nem csoda, hogy immár azt hirdetik, jelentkezzenek csak bátran az utazni vágyó írók, ők állják a jegyet... Szerintem nincs szebb a világon, mint utazgatni, aztán leírni, amit átéltünk. Jó pár éve rátaláltam egy magazinra, a munkatársak szanaszét repkedtek a világban, beköltöztek egy hotelba egy hétre, és a végén jól megírták az egészet, értékelték a szállodát, az ellátást, és röccentettek pár kis színes sztorit az egészhez – értsd meg, ez volt a munkájuk. Gondolom, elhihető, hogy kissé izgatott lettem, amikor megláttam az impresszumban, hogy egy kitűnő barátom a főszerkesztő... Soha nem tettem ilyet, de akkor őt tüstént felhívtam, és alázatosan állásért folyamodtam – kedvcsinálónak mindjárt kerek-perec kimondtam, nem kérek egy fillér fizetést sem, csak küldjenek, viszonylag folyamatosan. Bárhová, bármikor. És a szabadságomat se kell kiadniuk. Megígérte, oké, megnézi, mit tehet az érdekemben. Életem egyik legfeszültebb hete jött – aztán felhívott, és mondta, sajnos ugrott a dolog, összevesztek a társával, akivel közösen vitték a lapot, ennyi volt. Azóta is sokszor álmodom róla, hogy ez vagyok: és erőteljesen dolgozom a háttérben. És nem várok se a MÁV-ra, se az AmTrak-re: igaz, nem vagyok író, de nekem szerintem sokkal kevesebb kerék is elég lesz.

* Igaz lehet-e, hogy gyengébb a magyar üzemanyag, mint a külföldön kapható?

Sokáig azt gondoltam, csak a szokásos nyugatmajmolásról van szó: ami „németbe” van, az mind és mindig jobb, halálosan untam, és arra gondoltam, akik ezt mondják, csak bebeszélik maguknak a hosszú úton hazáig meg vissza... Aztán... egy kis idő és a Skodák után mintha nekem is egyre inkább úgy tűnt volna, csendesebben, finomabban járnak az autóim, ha a határ túloldalán tankolok. És... mintha valóban lett volna néhány deciliternyi különbség száz kilométerenként – az pedig már kicsit nagyon erősebb, mint a mérési hibahatár. Két éve a Balkánra mentünk motorozni: fergetegesen jó kis kirándulás volt, négy nap alatt közel 2800 kilométert gyúrtunk magunkba. És végig számolgattam és méregettem – a dolog előzménye, hogy egy évvel korábban már néztünk egymásra hülyén a tankolásoknál a Kész Lacival, amikor meg Mostarban kávézgattunk, mint a nagymenők: nem elég, hogy nyolcvan forinttal olcsóbb a bosnyák benya, de még ennyivel jobb is??? Tény, hogy akkor is, egy évvel később is decikkel lett jobb az átlagfogyasztásom, ahogy kiürült a tankból a magyar nafta – és decikkel rosszabb, ahogy az első hazait betankoltam. És ez elég kínos. Nem tudom, emlékeztek-e, volt nemrégiben az a felmérés, amikor azt vizsgálták, ugyanazt a mosóport, sört, cipőpasztát, kólát, csokit kapják-e minden európai ország fogyasztói – hát nem, méghozzá baromira nem, egyedül a Milka volt mindenhol egyforma, minden másból megfelelt a gyatrább is, ugyanannyiért vagy drágábban. Már nekünk. Akkor meg miért is ne kaphatnánk ócskább benzint is: jó pénzért persze – ami egyébként szar, és csak keveset adnak belőle, jogosan: úgyis csak elköltenénk.

* Bocs a csúnya írásért...

... de épp gyászolok. Boda Asus, 17 collos, magnéziumtestű, csodás, figyelmes, mindent tudó családtagom ragyogó monitora múlt pénteken, az éjszakai órákban csendesen kihunyt. Drágám sajnos születési rendellenességek miatt nem segíthetett tovább nekem – kiderült egyébként, hogy sok-sok testvére is hasonló szörnyű kór miatt szenderült jobblétre. A létfontosságú szervek olyan mértékben károsodtak, hogy a legjobb klinikán sem tudták megmenteni. Pontosabban: annyiba került volna a teljes gyógyítása, amit értelmetlen lett volna kifizetni. Akkor legalábbis így gondoltam. És ha most itt lettetek volna a szobámban, a hajatokat összekócolta volna a sóhajtásom. Mert vettem helyette másikat, fél év garanciával, vadi új akkumulátorral. És szerencsés vagyok: sikerült mindenemet, de tényleg mindenemet, ugyanúgy, és pont ugyanúgy visszatelepíteni. Alig pár nap alatt minden visszaállt a régi kerékvágásba. Tehát igazából nem is történt semmi. És csendes. Erősebb a processzora. Jobb a felbontása. És csak kicsit kisebb a monitor: két coll, na, mi az a világegyetemhez képest? Hálás vagyok: de nincs perc, hogy ne szegény Asus járna a fejemben... ahogy ott fekszik a boncasztalon... tudom, szánalmas, de akkor is, egyre csak az zakatol az agyamban, hogy meg kellett volna mentenem, bármibe került volna is... Van, illetve villámgyorsan lett egy nagyszerű laptopom, minden kerek, maradéktalanul elégedettnek kell lennem, ráadásul egészen biztos vagyok benne, hogy gyümölcsöző munkakapcsolatunk pompás tubarózsája bomlik ki hamarosan e ráncos kis bimbóból – de azt is tudom, hogy ez nem mély érzelmeken alapuló, csupán érdekkapcsolat, ha még oly hatékony is...