Kenyér helyett koporsókat hozott

Dr. Tóth Miklós, a ma Pécsett élő nyugdíjas kertészmérnök 1956 januárjától a dunaföldvári laktanyában volt kiskatona. 1950-56 között ugyanis Dunaföldváron állomásozott a 35. légvédelmi tüzérezred. A forradalom évében hatszázan szolgáltak a laktanyában: közel nyolcvan tiszt, a többiek sorkatonák, illetve a Budapesti Műegyetem és az ELTE Természettudományi Karának tartalékos tiszti kiképzésben részesülő végzős hallgatói.

Tóth Miklóst a technikumi érettségi után sorozták be, s került a Duna-parti városba, ahonnan a tavaszi dunai jeges árvízi mentési munkálatok emlékeit is őrzi, de a legmélyebben az október végén - november elején megélt események rögzültek benne.

- Mikor beszélt először ezekről?

- Szűk családi körben már korábban, ha nem is minden részletről. Ez hozzásegített, hogy emlékezetem rostáján ne hulljanak ki az élmények. De nyilvánosan először Pécsett az 1956-os események népfelkeléssé nyilvánítását bejelentő megyei pártfórumon, amikor dr. Ormos Mária, a Pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem rektora tartott előadást. Az azt követő hozzászólásomban hiányoltam a hadsereg szerepének értékelését, s alakulatomat megnevezve vázoltam az ott történteket: az alvó ezred fegyveres megtámadását.

Dr. Tóth Miklós: „Megéltem több mint nyolcvan évet, azoknak a fiúknak, akik akkor húszévesek voltak, ez nem adatott meg

Attól kezdve foglalkoztatott a téma. De végül csak 2011 táján kezdtem el papírra vetni. Bár korábban jártam Földváron, a rendszerváltás után a város első polgármesterének felajánlottam közreműködésemet. De a passzivitás és a későbbi érdektelenség megviselt. Már-már fel akartam adni. Aztán úgy gondoltam, hogy az élet mulandó. Ezt nem vihetem magammal, le kell írnom azon húszévesek helyett, akik áldozatok, sebesültek lettek. Ha én nem teszem meg ezt, a dunaföldváriak már soha nem ismerik meg a laktanyában történteket.

- Visszaemlékezésében szinte filmszerűen peregnek az események. Nagyon pontosan leírja a körülményeket, felidézi katonatársai, felettesei alakját, az események hangulatát, mindazt, amit akkor érzett, amikor a fegyvert követelő és ultimátumot kapott tüntetőkkel néztek farkasszemet, vagy amikor utánalőttek annak a szovjet tehergépkocsinak, amely lövéseket adott le az őrségre.

- Igen, egész életem filmjét így le tudom pörgetni. Mindent vizuálisan, képszerűen élek meg. Talán személyes érzékenységem az oka. 1935-ben születtem Szekszárdon. Kaposváron éltem varrónő édesanyámmal, aki tizenhat éves koromban meghalt. A háború idején láttam lovas kocsiról leemelt holttesteket, vagy a doni áttörésről hazatérő vagonban kéz és láb nélküli embereket. De a kaposvári gettóban a templomlépcsőn ücsörgő, kiszolgáltatott zsidó ismerősök arcára is emlékszem.

- A kötetben az Ön visszaemlékezésén kívül egy tudományos kutató, Vári Árpád frissen elkészült tanulmánya is olvasható, amelyben tanúvallomások, jegyzőkönyvek alapján ugyanazon történések jelennek meg, mint amiről Ön ír.

- Különös volt szembesülni, s ebből a szemszögből is látni a történteket. Bár én magam egy-két katonatársammal is egyeztettem. Volt, amit most értettem meg. Vida József főhadnagy ütegparancsnok alakja most magasztosult igazi katonai példaképpé, a katonaeszményem megtestesítőjévé. Kihallgatásakor is szem előtt tartotta, hogy másoknak ne ártson. Az 1932-ben született nyugállományú ezredes, akit szökés, hűtlenség, hazaárulás vádjával első fokon életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltek, a dunaföldvári megható és tiszteletteljes megemlékezést nem érhette meg.

- Az igazi tragikus élmény a november 4-re virradó éjszaka érte. A város központjában történt eseményekről tudunk, de mi történt a laktanyában?

- Alvásunkból két órakor nehézfegyverekből leadott lövésekre, robbanásokra ébredtünk. Az ágyakból kiugorva öltöttük magunkra ruháinkat, és tudatosult bennünk, hogy a szovjetek megtámadták a laktanyát. Az áramszolgáltatás és a telefonkapcsolat megszűnt. Egy harckocsi áttörte a kaput, majd a parancsnoki és a legénységi körlet épülete között megállt. Célzás nélkül leadott egy lövést, és az alakulótérre ráfordulva szétlőtte a transzformátort. Majd körbevették, megtámadták a laktanyát. A támadásban a szovjet alakulat a harckocsik mellett aknavetőt és gyalogságot is bevetett. Találat érte a déli épületszárny felső szintjét. Az akna az előző napokban leszerelt egyetemi század körletét érte. Abban egy, mások szerint két tartalékos tiszti hallgató tartózkodott, tragikus, hogy ők a szabadságukról akkor jöttek vissza. A lövegeinket eltaposták. Egyszer csak elcsendesült a fegyverzaj. Az orosz harckocsik parancsnokai kiszálltak, beszélgettek. Majd egy gépfegyversorozat hangzott el a Seregélyesi út felől. Eztán a tűzharc öt óra hosszat tartott. Később megbizonyosodtam róla, hogy a Fehérvár felől érkező szovjet alakulat támadt meg minket. Ennek két magas rangú tisztje előző nap a laktanyában járt tüzelőt és krumplit kérni. Vári tanulmányában arról olvashatunk, hogy a megtorló hatalom egyik magyarázata szerint a támadás egyik kiváltó oka annak megakadályozása volt, hogy az ezred beavatkozzon a sztálinvárosi harcokba.

- Hány ember haláláról van tudomása?

- Én magam holttestet nem láttam, de másnap a délelőtti órákban láttam érkezni egy tehergépkocsit. De az nem kenyeret hozott, hanem koporsókat, melyeket az étkezde előterében a ruhatári fogasok alá helyeztek. Emlékeim szerint azok fedelei a koporsók aljába voltak fordítva. Számuk négy-öt darab lehetett. A látvány megrázó volt, talán ezért is emlékszem a koporsók elhelyezésére is. Két elesett nevét tudjuk most: Varga István szakaszvezetőét és Vetési Imréét.

- Mit érez most, hogy megjelent a könyv?

- Jó volt Nagy Gábornéval és az alkotótársakkal együtt dolgozni. Dunaföldvár a könyvvel múltbéli tartozását, ha megkésve is, de törlesztette. Ez mindannyiunk öröme. Vegyesek az érzéseim. Feledni kívántam már-már, majd mégis egyfajta felelősséget éreztem. Én megéltem több mint nyolcvan évet, azoknak a fiúknak, akik akkor húszévesek voltak, ez nem adatott meg.