Mindennapi Sztálinváros

Felidézve a múltat, egyre inkább megszépülnek a városalapítók emlékei. A fiatalságuk, a lelkesedésük, az új teremtésének korszaka idéződik fel. Az ötvenes évek elején sokan megfordultak a Sztálin Vasmű nagyberuházáson, a hozzá kapcsolódó építkezéseken. Van, aki távolabbról, van, aki a közeli környékről érkezett, önként vagy utasításra. A kezdetekről sorra jelentek meg irodalmi, társadalmi, politikai, gazdasági elemzések, amelyek további munkák megszületését inspirálják. Ezek közül talán kevésbé ismert a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete által 2004-ben kiadott, Horváth Sándor Kapu és a határ: mindennapi Sztálinváros című munkája, amely a Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok sorozatban látott napvilágot.

„Ez a könyv nem csak Sztálinvárosról szól – írja bevezetőjében a szerző – Sztálinvárosnak kellett volna lennie a legszocialistább városnak Magyarországon, lakóinak a legszocialistább embereknek a szocialista államban. Egyúttal a település szimbolizálta a kaput a Régi és az Új, a Jó és a Rossz között.

Joggal merül fel a kérdés, hogy az állam szinte mindent meghatározni szándékozó törekvéseivel szemben a város lakói miként voltak képesek megőrizni viszonylagos szabadságukat és autonómiájukat. A kutatás közben vált számomra egyre világosabbá, hogy Sztálinváros lakóinak történetén keresztül nemcsak a szocializmus mindennapokra gyakorolt hatása, hanem a diktatúra határai, az embereknek a hatalommal szembeni önfejűsége is érthetőbbé válik. Nem Sztálinvárost kutattam, hanem Sztálinvárosban kerestem egy sajátos és másfajta, számomra a politikatörténeti írásokból érthetetlennek tűnő élet/forma gyökereit. A főszereplők nem politikusok, politikai elitek, hanem az átlagemberek.”

Horváth Sándor az 1950 és 1961 közötti időszakot vizsgálta korabeli dokumentumok – levéltári források, a Dunai Vasmű központi okmányai, járási, városi tanácsülések jegyzőkönyvei, iskolák, intézmények, bíróságok, közjegyző iratai, születési és házassági anyakönyvek másodpéldányai, rendőr-főkapitányság és szakszervezetek dokumentumai és újságcikkek – valamint átfogó tudományos elemzések nyomán.

Sztálinvárosiak az akkor még Vorosilovról elnevezett kilátónál miként voltak képesek megőrizni viszonylagos szabadságukat és autonómiájukat az állam szinte mindent meghatározni szándékozó törekvéseivel szemben a város lakói? Fotó: archív

„A város a tervasztalon a modernizációt – részlet a kötetből –, a társadalmi esélyegyenlőséget, a modern elrendezésű lakóterületeket és az összkomfortos lakásokat jelentette, amelyek a jövőben lehetővé teszik a szocialista életforma megvalósítását. A városnak elsősorban a kollektív élet lehetőségét kellett megteremtenie. A szocialista város fontos feladataként tartották számon, hogy szerepet kapjon a gyermeknevelésben, a kulturális és sportolási lehetőségek valamint a pihenőhelyek biztosításában.

Amikor a város a gazdaságpolitikai célkitűzések fókuszában állt, akkor lakói vagy pozitív hősként vagy tévelygő, de alapjában jóravaló szereplőként jelentek meg a sematikus ábrázolásokban. Ezzel szemben Nagy Imre 1953-as programjának hatására számos olyan írás jelent meg, amely a sztálinvárosi visszásságokat bírálta, és a város lakóit jöttment kalandoroknak minősítette. A város társadalmának fő problémája még 1956-ban is a gyökértelenség volt.” – írja könyvében a szerző.

„Sztálinváros 1951-1953 között élelmiszerekkel és iparcikkekkel jobban ellátott, mint más vidéki városok, amit a visszaemlékezéseken kívül a kiskereskedelmi forgalom adatai is bizonyítottak. A bérek szintén magasabbak voltak, mivel ellenkező esetben senki nem lett volna hajlandó a városba költözni. Mindezek mellett a képzett szakmunkások és a műszaki értelmiségiek igen gyorsan kaptak lakást. Ezzel szemben a vasművet körülölelő barakktelepek lakói, a többnyire faluról beáramló, alkalmi munkákból élő segédmunkások számára Sztálinváros valószínűleg csak az egyik legnagyobb építkezés volt, ahová a falvakat sújtó ínség elől el lehetett menekülni.”

A hivatalos várospolitikai elképzelésekben a szocialista város egyik lényeges különbségeként hangsúlyozták a kapitalista várossal szemben, hogy az egyes városrészekben lakók között nincsenek társadalmi különbségek, vagyis nem létezik lakóhelyi elkülönülés, szegregáció. Sztálinvárosban a szinte kizárólag bevándorlókból álló népesség munkahelyi státuszától függően különböző lakásosztályokba került. Ennek két fő oka volt. Egyrészt az építkezések ciklikussága, azaz, hogy különböző időszakban azonos minőségű lakások keletkeztek egy-egy területen, másrészt az a tény, hogy a lakásokat vállalatonként osztották szét, ezért az egy vállalatnál dolgozók többnyire ugyanazon a területen kaptak lakást.

Az élettársi viszony Sztálinvárosban nem a modern társadalmakban egyre gyakoribbá váló nőtlen férfiak és hajadon nők együttélését jelentette, hanem elsősorban a válófélben lévők vagy elváltak élettársulását. Másképpen fogalmazva: nem azért nem házasodtak össze, mert nem akartak, hanem azért, mert korábbi házasságuk ezt nem tette számukra lehetővé. (Horváth Sándor: Kapu és a határ, MTA, 2014)

***

Horváth Sándor történész vizsgálja az abortuszról, illetőleg a válásról szóló diskurzusokat, és elemzi alapos részletességgel, hogy a hétköznapi emberek a korabeli ideológia hatására hogyan jelenítették meg döntéseiket a különböző hatóságok előtt, és miként igazodtak az intézményesült elvárásokhoz. Könyvéből megtudhatjuk azt is, hogy a városiak hogyan gondolkodtak a különböző fórumokon a női munkavállalásról, a vadházasságokról, a lányanyaságról vagy éppen a gyermeknevelésről (részlet Majtényi György: Sztálinvárosi hétköznapok című könyvszemléjéből)